Nem áll jól az európai baloldal szénája: a minap lemondott az Európai Szocialista Párt elnöki tisztségéről Poul Nyrup Rasmussen. A dán politikus családi és egészségügyi okokra hivatkozott, ám nem lehet eltekinteni attól, hogy egy nappal a spanyol szocialisták történelmi veresége után jelentette be távozását – Zapateróék bukása ugyanis korszakhatár az európai baloldal történetében. Messze van a balra át.
Hogy miért beszélhetünk korszakhatárról? Érdemes rápillantani a hajtás alatti térképre: a 27 tagú Európai Unióban mindössze négy-öt baloldali irányítású ország maradt, de ezen is érdemes árnyalni. Ausztriában a szocdemek a konzervatív Néppárttal alkotnak nem túl hatékony kényszer-nagykoalíciót az Ausztria legerősebb táborának számító radikális jobboldali pártokkal szemben. Szlovéniában épp vasárnap tartottak választásokat, ahol elbukott a simán helyi Gyurcsánynak nevezhető Borut Pahor szociáldemokrata pártja: csak harmadikként futottak be, alig 10 százalékos eredménnyel (valaki rákérdezhetne, hogy áll Magyarország elszigetelésével). Meglepetés ugyanakkor, hogy a győzelemre esélyesnek hitt konzervatív Szlovén Demokrata Pártot megelőzte egy alig két hónapja alakult, balos színezetű médiapárt, a Pozitív Szlovénia. Ott van még a kies Ciprus, ahol elnöki rendszer működik, és Dimitris Christofias személyében az EU első és egyetlen kommunista elnöke regnál 2008 óta. Az európai baloldal jelenlegi szerény bástyáit csak Dánia erősíti, ahol az idén szeptemberben tartott választások után három baloldali párt alkotott kormánykoalíciót, élén Helle Thorning-Schmidttel. Üröm a dán baloldal örömében, hogy a liberális-konzervatív Venstre most is első helyen végzett a választásokon. Még egy ország (?) lóg a levegőben: Belgiumban a másfél éve tartó interregnum állapotban épp a napokban próbál működőképes sokpárti kormányzatot összehozni a szocialista Elio Di Rupo, akivel a csokornyakkendő újra visszaköltözik az európai politikai divatba.
Néppárti (kék); konzervatív-reformer (sötétkék); liberális (sárga); szocialista (vörös); kommunista (sötétvörös); és technokrata (szürke) vezetésű államok az EU-ban
De ami ezeken kívül van? Az EU vezető államai, Németország, Franciaország, Nagy-Britannia, Spanyolország, Lengyelország konzervatív vagy konz-lib irányítás alatt állnak, és a Berlusconi helyét átvevő új olasz miniszterelnök, a technokrata Mario Monti is a jobboldalhoz volt köthető pályafutása során. Aztán: Csehország, Magyarország, Szlovákia (egyelőre), Portugália, Románia, Írország, Bulgária, és még a szinte évszázados szocdem fellegvár Svédország is jobboldali irányítás alatt áll: az északi országban 2006 után 2010-ben is győzni tudott a helyi konzervatív-keresztény-liberális koalíció. Máltát, Luxemburgot, Lettországot, Litvániát és Finnországot is jobboldali kormányzat vezeti, Hollandiában és Észtországban pedig liberális vezetésű jobboldali-szabadelvű koalíció működik.
Az európai baloldal alig tíz éve még teljes mértékben nyeregben érezhette magát: Tony Blair új baloldala, a kapitalizmus és a szociáldemokrácia végső kiegyezését hozó blairizmus terjedt egész Európában, s Gerhard Schröder is a '68-as nemzedék végső győzelmének képviselője volt, amíg 2005-ben meg nem verte őt egy NDK-s evangélikus lelkész meglehetősen szürke személyiségű leánya. Északon ezekben az években már repedezett a szocdem hegemónia, de a dél-európai országokban trükkök százaival épp népszerűséget csiholt magának a jóléti álmokat ígérő baloldal. A kelet-európai posztkommunista baloldal is élt és virult, és 2010-ig kellett várni, amíg végül Magyarországon is megbuktak.
De mi történt az elmúlt tíz év alatt? Kifulladt a blairizmus, elfogyott az erkölcsi és pénzbeli tőke a posztkommunisták mögül, és a baloldali pártoknak Délen is szembe kellett nézniük a koraszülött jóléti állam fenntarthatatlanságával. 2008 óta, immár három éve tart az egész nyugati világot, előbb Amerikát, majd Európát megrázó gazdasági válság, és azt kell látni: a választópolgárok jellemzően nem a baloldalt, és nem is a szélsőséges nézeteket valló pártokat, hanem a mérsékelt jobboldalt, konzervatívokat és jobboldali liberálisokat választották meg az elmúlt években egymást követő tagállami választásokon.
Jól tudjuk persze, hogy az európai jobboldal sokszínű – sokkal sokszínűbb, mint az európai bal. Nem mondható egyívásúnak David Cameron Traian Basescuval, Angela Merkel Berlusconival, Fredrik Reinfeldt Orbán Viktorral. Az európai jobboldal nem is alkot egy pártcsaládot: az Európai Néppárt mellett ott vannak a Konzervatívok és Reformisták, és ne feledkezzünk meg a liberális ALDE pártszövetségről sem, melynek tagjai inkább a konzervatívokkal, mintsem a baloldallal szoktak koalíciót kötni az európai országokban. S hogy a választók a válság éveiben miért bíznak inkább a jobboldalban, mint a baloldalban? Tavaly Joseph Daul, az Európai Néppárt frakcióvezetője így nyilatkozott erről a kérdésről a Mandinernek: „Meg kell kérdezni és meg kell érteni a szavazókat: amikor válság van, a konzervatív értékek fontosabbak lesznek. Ez egy jó pillanat, hogy az emberek elgondolkodjanak a valláshoz és a családhoz való kapcsolataikon.” Daul úgy látja, hogy „a Néppárt racionálisan áll a gazdasághoz, ellenben a szocialisták azt a pénzt költenék el, amivel nem rendelkeznek”.
Talán ez lehet az oka a baloldal összezsugorodásának? A jólét könnyelmű évei után a válság idején újra előtérbe kerülnek a hagyományos társadalmi és családi értékek. Mintha az emberek egyre immúnisabbá válnának a világot újraszervezni, a múltat végképp eltörölni akaró ideológiára – amelyet akkor is elutasítanak, amikor az ideológia a saját múltját is eltörölné a korszerűség és a piacgazdaság adta előnyök élvezete érdekében.
A blairizmus megújította és erőssé tette az európai baloldalt az ezredforduló körüli évtizedben. Az a nemzedék azonban lelép a színről, utoljára – Zapatero személyében – Spanyolország éléről is, nem egy esetben súlyos és kezeletlen gazdasági válságban hagyva az országot az őket követő mérsékelt jobboldali (és esetleg liberális) kormányzatra. Érdemes megfigyelni az Economist táblázatát, amely a gazdasági prosperálás és visszaesés, valamint a baloldali kormányzatok tündöklése és bukása között talál világos párhuzamokat: a politikai ciklusok miatt egy-két éves eltéréssel a süllyedő GDP-vel arányosan küldték a választók a süllyesztőbe az európai baloldalt.
Az európai baloldal jövőjéről a minap nem más, mint Kovács László, a magyar baloldal, nagy reménysége nyilatkozott az MNO-nak: az európai szociáldemokraták szerinte a gazdaság, a társadalmi egyenlőség, az igazságos világ és az aktív demokrácia kérdéseit járják körül, a jövőben pedig a zöld gazdaságot erősítenék, valamint megvédenék a nyugdíjasokat és emelnék az adókat. Újszerű üzenetek, újszerű politikusoktól! Az európai baloldal jelenlegi zsákutcája, hogy ismét a blairizmus előtti öreg, merev szocdemek és szakszervezetisek ütik az asztalt a nagy államért, a bebetonozott munkahelyekért és a vagyonosabb rétegek megdézsmálásáért; és ugyanezt követik az ifjú mozgalmárok is, akik iPhone-nal a kezükben pipálják ki Facebook-lájkkal az aktivizmust. Mintha a kommunizmus szocializmus szociáldemokrácia összes árnyalata megfakult volna. A maoisták, '68-asok, harmadik utasok, blairisták nemzedékei után ma már nem tudnak új, vagy ami még fontosabb, megfelelőbb válaszokat adni a kihívásokra, mint a régről ismert értékekre építő, egyébként meglehetősen pragmatikus jobboldali néppártok. És hiába hívják magukat nagy mellénnyel a tengeren túl 99 százaléknak, itthon meg milliós tömegnek, valahogy nem áll össze ez a tömeg mögöttük. A világforradalom továbbra is elmarad.
Az európai baloldalról elegendő látleletet ad a magyarországi helyzetkép: előző rendszerből itt maradt régi elvtársak, levitézlett blairisták, szocdem szívű technokraták, zöldpárti virággyerekek, kitartó szakszervezetisek, csekély létszámú, de annál hangosabb vörös aktivisták vitáznak egymással, önmagukkal és a világgal, nem egyszer lesajnálva az őket nem értő, belőlük nem kérő többséget. S ahogy a '68-as nemzedék végleg levonul a színről, mai fiatal utódaik sokszor az ő fénykorukat idéző jelszavakkal és követelésekkel vonulnak itt-ott az utcára egy olyan világban, ami minden erőszakos változtatási kísérlet ellenére valójában ugyanúgy működik, mint ahogyan mindig is működött. Ahhoz a világhoz pedig már megvannak a bevált értékeken alapuló, működő megoldások, és Európa lassan-lassan újra fel is fedezi őket. Most a konzervatív néppártokon a sor, hogy ebben a kegyelmi, viszont könnyűnek egyáltalán nem nevezhető időszakban megoldást találjanak Európa problémáira.
