„Mindannyian egy égbolt alatt élünk, de korántsem azonos a horizontunk”
(Konrad Adenauer)
„Felelősségünk nem ér véget országaink határainál.” „Senki ne vegyen biztosra újabb ötven év békét Európában. Ha az euró megbukik, Európa bukik.” „Európa a második világháború óta legsúlyosabb válságán megy keresztül. Az euró kudarca Európa kudarcát jelentené.” Angela Merkel német kancellárt korábban nem a korszakalkotó politikai szónoklatairól ismerték, de most mégis tőle lehet megtudni a legtöbbet arról, hol is tart és hová léphet tovább Európa. Megszületett a Merkel-doktrína, az új Európa alapja?
A porosz evangélikus lelkész lánya, Helmut Kohl egykori mein Mädchene az elmúlt tíz évben nemzetközi formátumú politikussá nőtte ki magát. Otthon előbb megverte a szocdem nagykutya Gerhard Schrödert, majd négy évre rá sikerült visszaállítania a Kohl-i aranykorszak CDU-FDP konzervatív-liberális nagykoalícióját. Merkel nem az a típus, aki olcsó népszerűségre törekedne – és nem is áll jelenleg népszerűsége csúcsán Németországban. A germán honpolgároknak elege van az eurómizériából, az évtizedekig tücsökként muzsikáló tagországok megmentéséből, és legfőképpen a saját örökké tartó megszorításukból. Németországban ugyanis szinte az újraegyesítés óta szorítják vissza folyamatosan a jóléti kiadásokat, az ország valós gazdasági erejéhez képest alacsonyan tartva a jövedelmi szintet és az állami kiadásokat. A dolgos németek kellően hosszú ideig nézhették, ahogy Európa peremvidékén évről évre jobban éltek a helyiek, nagyrészt a németek folyamatos fejésének köszönhetően.
Viszont bármennyire elégedetlenek is a helyzettel a németek, azért csak érdemes belegondolniuk, hogy a takarékos gazdálkodás meghozta az eredményét. Németország a leggyorsabban és a legegészségesebb állapotban lépett túl a válságon, és bár a 2012-es évnek újra szerényebb várakozásokkal nézhet elébe, az alapvető német gazdasági, költségvetési és munkaerőpiaci mutatók messze megelőzik az EU legtöbb tagállamát. Ezt hívják jövőképességnek. És erről beszélt a napokban Angela Merkel, aki az elmúlt hat évben alkalmasnak bizonyult arra, hogy a nehéz időkben jól kormányozza a Németország nevű gyorsnaszádot anyahajót.
Talán itt az ideje, hogy jó húsz évvel az újraegyesítés után, a válságból való sikeres kiemelkedést kipipálva Németország újra elfoglalja az őt megillető helyét az európai és világpolitikában. Se szeri, se száma azoknak a könyveknek és írásoknak, amelyek arról szólnak: a kétezres években a németek végre felülemelkedtek régi frusztrációikon, és a huszadik századi történelmükből okulva, egészséges patriotizmussal gondolnak hazájukra és Európában betöltött, felelős szerepükre.
*
Európa innenső fertályában történelmi hagyománya van a német befolyásnak, és az elmúlt húsz évben is Németország volt hazánk legfontosabb külkereskedelmi partnere. A magyarok hozzászoktak a széleskörű német jelenléthez, ezért nem is lepődünk meg Merkel mostani szavait hallva. A germán gazdaság keleti hátországaként volt szerencsénk találkozni termelő beruházást ide hozó, korrekt üzletemberekkel és nagyvállalatokkal, de a Vadkeleten sötét bizniszeket kereső német kalandorokkal is. Ez egy helyzet, egy adottság, amivel megtanultunk együtt élni, és leszögezhetjük: a magyar ipar (s ezáltal a gazdaság egy jelentős szelete) teljes mértékben Németországtól, annak sikereitől függ, így nekünk is illik azért szorítanunk, hogy Németországban jól menjenek a dolgok.
Nem ilyen egyértelmű persze a növekvő német dominancia megítélése az angolszász világban és Franciaországban. Régi történet, hogy a franciák hogyan tettek meg mindent a 2. világháborút követően előbb az NSZK, majd az akaratuk ellenére egyesült Németország kordában tartásáért (részben ugye erről szól maga az EGK és az EU), de az utóbbi években Berlin egyszerűen túlnőtte Párizst. Érdekes fejlemény ugyanakkor, hogy a hagyományos francia grandeur iránt fogékony Nicolas Sarkozy arról beszélt a minap: kicsit németesebbé tenné Franciaországot. A francia elnök a német gazdaságpolitika meggyőződéses követőjeként tüntette fel magát, és arról beszélt: Franciaország számára szükséges a német-francia egyetértés. A német fölény elismerésére talán még soha nem vetemedett francia vezető, s ebből is látható, milyen gyorsan változik a világ, s mennyire átalakuló Európában élünk ma.
Az angolszász sajtó pedig egyszerre követel határozott lépéseket Berlintől a válság megoldására, miközben aggódva figyelik annak egyre nagyobb befolyását Európa és a világ történéseire. Ezen nézetek furcsa lecsapódása figyelhető meg a fáradhatatlanul nyilatkozó Róna Péter egyik írásában is, amelyben Németországot(!) tette meg a dél-európai válság fő felelősének, mondván: „a leszakadók oldaláról nézve a lenyűgöző német példa mélységesen téves, az erkölcsi fölényeskedés pedig a német Übermensch visszaköszönése”. Róna übermenschezése meglehetősen ízléstelen és rosszindulatú kiszólás 2011-ben, és furcsa az a logika, amellyel egy működőképes ország szorgalmas polgárainak és takarékos vezetésének jogos elvárásait támadja ilyen avíttas közhelyekkel.
*
A jelen helyzetben ugyanakkor szerencsésnek nevezhető, hogy nem egy túltengő küldetéstudattal megvert vezetője van Németországnak, hanem egy mindig visszafogott, nagy kijelentésektől és világmegváltó ötletektől tartózkodó, konzervatív politikusasszony mondja ki a végső szót Berlinben. Németország stabil, megbízható állam Európa közepén. A világ azonban változik, és épp eredendő visszafogottsága miatt kell odafigyelni Merkel komoly és nagyszabású kijelentéseire, amelyekből kihámozhatjuk, milyen irányt is vehet Európa sorsa a következő években.
„Senki ne vegyen biztosra újabb ötven év békét Európában. Ha az euró megbukik, Európa bukik” – mondta Merkel a német parlamentben. A berlini fal leomlásának 22. évfordulóján úgy fogalmazott: gyorsan kell cselekedni, mert „a világ nem vár Európára”. Merkel szerint a válság alkalmat nyújt a változtatásra, de nem szándéknyilatkozatokat kell tenni, hanem stabil uniót kell teremteni. Ehhez hozzá kell nyúlni az európai alapszerződésekhez is. Merkel szerint nem képes a túlélésre az olyan társadalom, amely nem vállalja a szerződés módosítását a változó világban. „Felelősségünk nem ér véget országaink határainál” – mondta a német kancellár.
Merkel a napokban a CDU kongresszusán adott egy részletesebb helyzetértékelést, miben és hogyan látja Németország és Európa világban betöltött szerepét a következő években. A CDU változatlan értékei között a szabadságot, a szolidaritást, az igazságosságot, a szociális piacgazdaságot, valamint a keresztény emberképet említette. A nagy elődök, Konrad Adenauer és Helmut Kohl politikájára is emlékeztetve hangsúlyozta a szövetségesi hűség fontosságát mind az Európai Unióban, mind a transzatlanti kapcsolatokban. Merkel szerint Németország a nemzetközi gazdasági és pénzügyi megpróbáltatások ellenére változatlanul a stabilitás bástyája, illetve a növekedés motorja maradt. A munkanélküliséget két évtized óta először sikerült 3 millió alá szorítani, és Merkel védelmébe vette a nyugdíjkorhatár 67 évre történő felemelését is, amit a munkavállalók nagy esélyének nevezett.
Mindezt Angela Merkel az új követelményekhez való igazodás, szavai szerint a „jövőképesség” szükségességével indokolta. Merkel hangsúlyozta, hogy az eurónak nincs alternatívája, a közös pénz nemcsak valutauniót, hanem politikai uniót is jelent. A kancellár szerint Európa a második világháború óta legsúlyosabb válságán megy keresztül, és megismételte azt a nézetét, amely szerint az euró kudarca Európa kudarcát jelentené. Európa megújulása érdekében pedig áttörésre van szükség. Merkel szerint a stabilitást, a politikai uniót erősíteni kell. A szolidaritás nem elegendő, annak minden egyes ország saját felelősségvállalásával kell kiegészülnie. A leghatározottabban kiállt az európai szerződések, mindenekelőtt a Lisszaboni Szerződés módosítása mellett. A pártelnök-kancellár egy olyan automatikus szankciómechanizmust sürgetett, amely lehetővé teszi az érvényben lévő szerződéseket, illetve a stabilitási paktumot megsértő országok megbüntetését.
*
Ha a kancellár kijelentéseit összevetjük az EU illetve az eurózóna jövőjének forgatókönyveivel, egyértelmű képet kapunk. Jól tudjuk, hogy az euró egy féloldalas rendszer volt eddig, közös monetáris politika jött létre közös fiskális politika nélkül. A vészmadarak végigriogatták az elmúlt tíz évet, hogy nem lesz így jó, és az első adandó alkalommal súlyos válság fog kialakulni emiatt. És így is lett. Az egységes Európával szembeni szkeptikusok arra figyelmeztettek, hogy az euró az eljövendő Európai Egyesült Államok trójai falova lesz, mert az euró féloldalassága miatt el fog jönni az az idő, amikor meg kell teremteni a közös fiskális politikát és a költségvetések összehangolását (netán központból érkező diktátumokkal), és az súlyos csorbát fog ejteni a tagállamok amúgy is korlátozott szuverenitásán. És el is jött az az idő.
Az euróválság kezdetétől fogva látni lehetett, hogy nem lehet tovább halogatni az európai integráció nagy kérdésének megválaszolását: előre a minden korábbinál nagyobb egyesülés felé, vagy pedig irány a dezintegráció. S a központosítás hívei jól látják: a válság miatt elbizonytalanodott, erős és határozott vezetést kívánó, stabilitásra vágyó európai polgárok minden korábbinál nyitottabbak az előbbi forgatókönyvre.
Az uniós vezetők, Barroso, van Rompuy, Merkel és Sarkozy utóbbi időszakban tett kijelentései világossá teszik: elkötelezettek az euró megmentése, vagyis a mélyebb integráció mellett. Egyesek jobban kifejtve arról beszélnek: az eurózóna tovább halad az egységesülés felé, az eurózónán kívüliek pedig ott maradnak az integráció második sebességében. Angela Merkel megszólalásai pedig előrevetítik: Németország éppen az Európa jövője iránti felelősségtudatból veszi magára a vezető szerepet – és kezdi el lassan a saját érdekei mentén átszabni az európai politikát. A németek címerállata, a sas újra felszáll.
A vita pedig valójában innen indulhat a Németországon kívüli tagállamokban, különösen a hozzánk hasonló félperiférikus országokban: mi lehet a helyünk, a szerepünk ebben az átalakuló Európában? Tegyünk meg mindent, akár szuverenitásunk további feladása árán is a mélyebb integrációban való részvételért? Csatlakozzunk huszonegyedik századi labancokként Európa egészséges, jól működő, jövőképes magjához, vállalva egy esetleg már kijelölt szerep elfogadását?
Vagy kerekedjen felül kuruc énünk, és a régről ismert, történelmünkben talán több jót és inkább kevesebb rosszat adó, hozzánk hasonló kultúrát képviselő hatalom helyett ajánljuk fel koronánkat, fele királyságunkat az orosznak, a töröknek, az arabnak vagy Kínának, végső soron bárkinek, akitől szűkös mozgásterünk akár minimális növelését várhatjuk? Vállalva azt is, hogy a mozgásterünk növekedése helyett esetleg csak elszigetelődés lesz a jutalmunk, a szép reményű szövetséges pedig beáldoz minket az örökkön tartó sakkparti egy következő lépésénél?
„A múltba tekintésnek csak akkor van értelme, ha a jövőt szolgálja” – mondta egykor a fenti mottóban is idézett Konrad Adenauer kancellár. Nos, vizsgáljuk-e a saját történelmünket a jövőről folytatott gondolkodás során? Vajon melyik út vezetett eddig, és melyik vezethet ezután mind rövid-, mind hosszútávon sikerhez, egy békés, nyugodt, prosperáló Magyarországhoz?
