Korrekt hangvételű, vitairatként is felfogható írással szólított meg minket, a Mandiner szerkesztőit Vári György. A magyar narancsos kolléga (aki a jobb híján ifjúkonzervatívoknak nevezett körökről írt mancsos cikk társszerzője) írását tegnap közöltük véleményrovatunkban. Jól tudjuk, a téma valójában messze túlmutat a cikkírón és az általa megszólítottakon, és azt is kijelenthetjük, a felvetett kérdésekről folytatott értelmes vita nem befolyásolja személyes viszonyainkat. Vári György azt írja, a millás tüntetések kapcsán született mandineres írások „a népiurbánus szellemi dagonya kellős közepét” idézik fel és „elkezdtetek berendezkedni a régi lövészárkokban”. Népi-urbánus vita, helyben vagyunk.

  Magam is sokat töprengtem az elmúlt másfél évben – miközben a kétharmados jobboldallal szemben a kezdeti kegyelmi időszak után formálódni kezdett az új ellenzék –, vajon mennyire is új ez az ellenzék, vagy inkább arról van szó, hogy a száz éves toposzok kelnek életre az újra mélyülő árok két oldalán. Itt nem csak rólunk van szó, hanem az egész jobboldalról és annak újraszerveződő baloldali-liberális ellenzékéről. Kérdés persze, hogy hívhatjuk-e ezt a vitát még népi-urbánusnak? Ki a népi és ki az urbánus ebben a fiatal nemzedékben? Az urbánust 2011-ben is tudom értelmezni, de vannak még igazi népiek egyáltalán? A mi köreink többsége ízig-vérig urbánus, de valószínűleg többet tudnak a vidékről és jobban értik a magyar falu sorsát, mint akik azzal kérkednek, hogy Budapestet csak repülővel szokták elhagyni.

  Nos, egyrészt sajnálatosnak tartom, hogy régi jelszavak, jelzők és félelmek élednek újra mindkét oldalon. Másrészt viszont – nevezzük ezt egészségesen szkeptikus, konzervatív, pesszimista hozzáállásnak – miért is csodálkozzunk azon, hogy ugyanaz kezdődik el, újra és újra? Ha errefelé nem nagyon hiszünk a földi mennyországot elhozó haladásban, akkor ezt a jelen magyar helyzetre lefordítva úgy is értelmezhetjük: miért higgyünk abban, hogy nálunk sokkal nagyobb elmék által is feloldhatatlan, némelyiküket szinte sírba vivő ősrégi szembenállásokon, eszmei, kulturális, politikai harcokon tovább tudunk lépni? 

*

  A 2006 utáni Gyurcsány-korszak menthetetlen zsákutcája – ami eltartott 2010-ig – valóban elég hosszú időszakot jelentett ahhoz, hogy értelmes, korrekt párbeszédet tudjon folytatni egymással a helyzettel elégedetlen liberálisok és jobbosok újabb nemzedéke – baloldali új nemzedék azokban az években nemigen volt. A párbeszéd ténye a legidealistábbakban – és a párbeszédet gyanúsan méricskélők körében – esetleg azt a képzetet kelthette, hogy van közös platform. A szkeptikusabbak viszont legfeljebb párbeszédként értelmezték – a párbeszédet. Ugyanakkor itt-ott voltak olyan kezdeményezések, amelyek paradigmaváltásként értelmezhetők: Novák Attila és Ablonczy Balázs tizenkét állítása a Soáról, vagy például az LMP hozzáállása Trianonhoz és a határon túli magyarsághoz továbblépést mutatnak a régi beidegződésekhez képest.

  A 2010-es kormányváltás után (de inkább 2011-ben) már látható volt, hogy a párbeszéd az ígéretes kezdeményezések ellenére meg fog nehezülni - illetve hogy a közeledést felváltja a jó öreg csatazaj. Két és fél éve mikroblogolok, és a Tumblr szövevényében elég jó rálátásom van arra, hogy a másik oldalon, annak bizonyos liberális-baloldali aktivista köreiben milyen hamar elszakadt a cérna, s lett hamar a közös nevező az Orbán / Hoffmann / Matolcsy, lógni fogsz! természetesen ironikus felkiáltása. Egy alkalommal egy hallgatói hálózatos aktivista azt írta: „Annyira szívből kívánom, hogy amikor kitör majd a forradalom, a mandiner szerzői legyen elsőnek a sortűz elé állítva”. Brilliáns humor! A szemem előtt kezdődött el újra az összes balos-liberális, jobboldallal kapcsolatos toposz újraéledése a túloldalon, az alig huszonéves nemzedék körében (vagy abba sem maradt, csak otthon, a négy fal között csinálták).

  És ennek mintegy betetőzése volt a millás vagy ki tudja, melyik újdondász szervezet által készített Nem tetszik a rendszer-videó, annak szövege és üzenete. Én nem nyilvánítottam véleményt a videóról, megtette azt több tucat blogger, mikroblogger és kommentelő a magyar internet különféle sarkaiban. Megtette azt Robin Masters kolléga is, aki egykor egyetemista bloggerként került társaságunkba, és ezután is velünk marad. Én a magam részéről annyit fűznék az ügyhöz, hogy a millás videó minden kemény kritikát megérdemel, de nem személyeskedve támadtam volna annak főszereplőjét, mert az egészen másfelé viszi a videóról szóló vitát.

  És mi lett a vitából? Jogos kritikák mellett hajtóvadászat, vád- és fröcsögéscunami sokak részéről. Ebben élen járt a neohávégés csapat: Tóta, az Tóta; Para-Kovács kolléga (akinek egykor a Reakcióban megjelent punk szösszenetén könnyesre röhögtem magam) például nemes egyszerűséggel szénalapú életformaként beszélt en bloc a kollektívánkról; de ezúttal hiányoltam a mondatainkat máskor oly élénken elemző Hont kollégát a vitriolos einsatzgruppéból. Csak hát az a baj, hogy ami alaptalan, az lepereg rólunk. Csapásokat adunk és csapásokat kapunk, ugyebár, az élet meg megy tovább.

  Vári György cikkében hosszan olvassa ránk a magyar valóságban jelen lévő félelmeket, de nem vagyunk képesek az elmúlt másfél évnek betudni a Mikszáth és Móricz által rég megénekelt, megyei és önkormányzati szférában létező, örökké változatlan urambátyám-világot, amelyet most történetesen jobbára fideszes mamelukok irányítanak. A magyar kulturális életben jelen lévő félelmekről is ír Vári, de ez már nem is lövészárok, hanem egy komplett, kaotikus frontvonal, amelyben most kényszerű pénzmegvonások, alkalmatlan vezetők, többszörösen összetett belső harcok, hiperérzékeny liberális mainstream és sértett jobboldali kisebbség háborúi dúlnak. Erőnkhöz és felkészültségünkhöz mérten hozzá is szóltunk egyes kulturális vitatémákhoz, de a hazai kulturkampf sem 2010-ben kezdődött – tesszük hozzá.

*

  A millás videóra még egyszer és utoljára visszatérve: annak előadásmódjától és szövegétől sokaknak nyílt ki a bicska a zsebben – miközben persze sokaknak feltétel nélkül tetszett. Vagyis: a videó hatására bizony a fájlalt árok két oldalán találtuk magunkat. Ezzel a videó el is érte a célját.

  De ne várja el senki, hogy a videó főszereplőjével (aki olyan fontos problémáknak szenteli munkásságát, mint a leszbikus roma nők helyzete a melegfelvonuláson, vagy Los Angeles-i hatéves gyerekekkel való beszélgetés a darfúri konfliktusról) teljesen azonos platformja kerüljenek a – mondjuk így – keresztény-konzervatív szerzők. Esetleg az is előfordulhat, hogy egy homlokegyenest más nézőpontból olyan gúnnyal és vitriollal beszélnek a videóról és szereplőiről, ahogy a szereplők által képviselt szubkultúrák tagjai szoktak a keresztény és konzervatív értékekről.

  És ne akarja senki, hogy olyan virtigli eszdéeszes (a szó legrosszabb értelmében véve) szövegeket hallva, minthogy: „Ők mondják mi a szó, mi az igaz, a való:a népviselet és Te nehezen viseled?”; „Ez kéne legyen a nemzeti minimum, nem a matyó, a mutyi, az aszú meg az Unikum”, elégedetten bólogassunk. A bőgatya, az mindenképpen kellett volna még bele.

  Így a Vári György által kritizált Dobray-cikkünkben található, szerinte lekezelő, markáns és nyers jelzők legfeljebb annyira lekezelőek és nyersek, mint a csodás kampányvideóban elhangzó mondatok, csak a másik oldalról. És tegyük hozzá a dalszöveg modorában: a dal volt a tézis, a mi posztjaink csak az antitézisek, a reakciók. A reakció. Valahogy így kezdődött, nem? Szintézis pedig nincs.

  Ha még akarnánk sem tudnánk egyetérteni azzal, hogy „Nem tetszik, hogy a haverok, a rokonok nemsokára disszidálnak / Nem tetszik, hogy senki sem egész, Nem tetszik, hogy mindenki fél.”

  Mert nem félünk. Nem féltünk Medgyessy, Gyurcsány vagy Bajnai kormányzása alatt sem.

  Persze mindannyiunknak vannak egzisztenciális szorongásai, benne élve a világválságban, a magyar válságban, de nem ezt tesszük létünk alapjává – bár el tudjuk képzelni, hogy sokaknak ez kell a létezéshez és a napról napra való továbbküzdéshez. Sajnos. Ahogy ezt a félelemről szóló dalt szerző és előadó költő sem félt a Rendszertől kijárni és felvenni másfél milkát költésre.

  És egészek vagyunk. Jól érezzük magunkat Budapesten. Jól érezzük magunkat a saját hazánkban. A Kárpát-medencében. Európában. Társaink, barátaink, családjaink körében. Élvezzük az életet úgy, ahogy azt a magyar sors kínálta nekünk. Nem rajtunk múlik, hogy nem mindenki érzi így magát. Magyarnak lenni tragikus és szép – mondta Békés Márton kolléga legutóbb.

  És nem disszidálunk. Elutazunk külföldre, bejárjuk a világot, tanulunk, esetleg munkát vállalunk máshol, ha mindent összevetve megéri azt választani. De nem nyavalygunk itthon, hogy milyen szar itt már minden, és hogy el kellene innen húzni. A nemsokára disszidálás maga az árok másik oldala.

*

  Nem tudok és nem is akarok egy olyan sokszínű kollektíva nevében beszélni, mint amilyen a mandineresek, konzervatóriumosok, jobbklikkesek és társaik összessége. A magam részéről továbbra is olyan szabadelvű és konzervatív firkász maradok, aki tiszteli és élvezi a nemzetközi és a magyar (a népi és az urbánus) kultúra és szellemtörténet gyümölcseit, a vélemények sokszínűségét, a hol emelkedett eszmecserét, hol életszagúan kemény vitákat.

  Ezt a vitát, hol hevesebben, hol békésebben egy életen át fogjuk folytatni. Vannak, akiknek majd változik a véleménye, másoknak pedig nem. Lesznek olyanok, akik egyetértenek velünk, vagy éppen egy aktuális ügy kapcsán eltérnek majd a nézeteink. Lesznek olyanok is, akiknek soha nem fogunk tudni megfelelni. És közöttük vannak olyanok, akiknek nem is akarunk. Régi sóhaj a túloldalról, hogy kellene végre egy rendes jobboldali hang. Ez okés, de aki minden ilyen kívánalomnak meg akar felelni, egy szép napon Kerék-Bárczy Szabolcsként ébred.

  Nem rendes jobboldalt akarok, hanem rendetlent. Tarkát, pezsgőt, széles látókörűt, intellektuálisan érdekeset, kihívót, politikailag inkorrektet. Ha már úgyis mindenki a másiktól kíván valamit: én ezt szeretném látni az előttünk járó jobboldali, konzervatív középnemzedéktől, akiknek a könyveit olvastuk, akiknek a szavaira adunk, és akik ma meglehetősen hallgatagok a közélet kérdéseit illetően - átadva a helyet az új erőre kapó baloldali, liberális közírók végtelen sorának, a lövészárkokat jobbról ásó népibaljobb sértetteknek és a radikálisoknak.

  Lövészárkokat bizonyosan nem akarok ásni, eddig se tettem. Ahogy eddig is, ezután is lesznek olyan kérdések, amelyekben például liberálisokkal egyet tudok érteni. Baloldaliakkal ez kevésbé elképzelhető. Az viszont biztos, hogy nem leszek hajlandó félni, bármit is mondjanak a szájbarágós csasztuskák.