Abády a nagyvendéglő felé indult. Jó darabocska út. Mentében a Jópál sorsán gondolkozott el.
Nem is egyéni az. Magyar sors. Magyar vétek. Mennyien vannak a hozzá hasonlók! Tömérdek tehetség, akik első rugaszkodással a világ legnagyobbjai közé sorakoznak, de abbahagyják, lemondanak mindenről, éppen olyan könnyen, ahogy oda jutottak. – Az érvényesülésért nem küzdenek, ez nem érdekli őket, vagy csak rövid ideig. Az első nehézségnél abbahagyják, mintha nem is a külső sikerért harcoltak volna, inkább csak maguknak akarnák bizonyítani, hogy ők is tudnák, ha nekifognának.
– A sok név közül találomra ezek ötlöttek Bálint eszébe. – Az első ilyen és legkiválóbb Bólyai János. Huszonegy éves korában a legnagyobbat adja és azután nem is próbálkozik semmivel. Teleki Samu, az Afrikautazó, az utolsó nagy felfedezője e világrész járatlan vidékeinek, és aki még az útját sem írja meg, Absolon Miklós, aki Lhasszában jár, de csak humoros történeteket mesél róla, Szinyei-Merse Pál, aki az első plainairista festő a világon, de lemond a festésről és tizenöt évig ecsethez sem nyul. Laczók Tamás, akinek Algier-ben tér nyílik világraszólót alkotni, de ott hagy mindent, hazajön és idehaza rongy vicinális vonatokat trasziroz…
Van valami nirvánás lemondási hajlam mindenkiben, valami keleties nembánomság a hírnév és siker a iránt, amellyel eldobják maguktól mindazt, amiért évekig küzdöttek, és maguk lépnek le a Parnassusról valami kis sértődöttség vagy csalódottság ürügye alatt, néha anélkül is, hogy bár okot keresnének vagy adnának. – Tán a magyar virtusnak a másik oldala ez.
Virtus megbizonyítani: ezt is tudnám én! – és ennyi elég is, több nem is kell és majdnem virtus odacsapni mindazt, amiért virtuskodott. Valóban nemzeti ősjellem, Toldi Miklós, aki pár hónap alatt legyőz mindenkit rengeteg baj között, aztán fogja magát, hazamegy kúriájába és öreg koráig ki sem bújik onnan.
(Bánffy Miklós gróf: Erdélyi történet. És hijjával találtattál… I. Erdélyi Szépmíves Céh, Kolozsvár, 1934. 165-166.)