Negyedik napja zajlanak a D-Day keretében az egész országra kiterjedően meghirdetett félpályás útlezárások. A közel száz csatlakozott szervezet forgalomlassító demonstrációja számos megyében... de várjunk csak... hol vannak az erről szóló hírek?
A szakszervezeti híroldal is csak egyetlen ilyen félpályás megmozdulásról tud, az országos és a helyi média ingerküszöbét a Hírkereső szerint nem nagyon sikerült elérni. Ez nem különösebben meglepő: csütörtökön, a Clark Ádám téri partraszálláson fültanúja voltam, amikor az egyik szervező a színpadról szólította fel a közönséget, hogy aki hétfőtől lezárna valahol egy félpályát, az öt perc múlva jöjjön a színpad melletti kis asztalhoz. Nos, az ilyenekből meg a facebookos csoportmunkából a legritkább esetben kerekedik kormányrengető, országos demonstrációhullám.
Pedig igény az volna rá, mint látjuk. A Magyar Szolidaritás Mozgalmat egyre-másra ölelik keblükre az orbáni vészkorszakkal hadban álló erők. „Orbán tudja, amit a magyar politológusok nem látnak, vagy nem mernek bevallani: csak Gyurcsány számít az ellenzéki oldalon. Azt sem akarják látni, hogy a szerveződő Szolidaritásban is fellelhetők a vele való kapcsolat csírái. (...) Ám már abból is baja lehet, ha az Árok-Kónya-Székely-féle szimpatikus csapat mozgolódása nyomán meleg lesz a helyzet a Gaskó vezette házi szakszervezeti vezetőknek. Ma milliók bolyonganak pártot keresve, két új őszi szerveződés vákuumszerűen szívhat fel ezekből százezreket.” – elemez Gréczy Zsolt. „A Szolidaritásnak nem is az az igazi jelentősége, hogy zászlót bontott egy új rendszerellenzéki mozgalom, hanem hogy politikailag is megszületett az Orbán-rendszer ellenzékének a hívószava. A saját arroganciájában fuldokló, kizárólag a gazdasági hatalmasságok és a tehetősek lojalitására építő orbáni modell antitézise maga a szolidaritás. Az új ellenzék csak többes szám első személyben létezhet.” – írja az LMP-s Scheiring Gábor.
Még Török Gábort is magával ragadta a szolidaritási hevület: „Talán nem túlzás azt állítani, hogy a mai tüntetés és a ma megalakított Szolidaritás mozgalom sokkal veszélyesebb volt és lehet a kormány számára, mint az ellenzéki pártok eddigi összes akciója együttesen. (...) A magyar politikát figyelők számára egyértelmű, hiszen minden kutatás megmutatja, hogy elemi erejű az igény valami újra, valami frissre és leginkább valamire, ami hitelesnek és hihetőnek látszik, amivel a már mindenkiben csalódott polgár azonosulni képes. Ez az erő a dolog logikája szerint nem nagyon jöhet sem a múltból, sem a hivatásos politikusok világából - jobb híján, sajátos szamárszerepben ők csak akkor kerülhetnek szóba, ha nem lesz senki, akire ráillik a vágyott kép. Kónyára és Árokra azonban egyelőre passzol: ha nem hibázzák el, övék lehet ez a pálya.”
A magunk részéről az Index volt főszerkesztőjével, az egyszemélyes Cvikli Közpolitikai Intézettel együtt valljuk: „én meg hajlandó vagyok föltenni egy jól látható összeget arra, hogy 2014-ben már annyira sem fogunk emlékezni rájuk, mint Seres Máriára és Palotás Jánosra együtt.” Mert miről beszélnek Kónyáék? Hogy az embereknek elegük van a megosztottságból? Összefogás, összefogás, összefogás? Meg ne vegyék el a szerzett jogokat (2002-2010-es Fidesz-retorikával: ne az emberekkel fizettessék meg)? Ettől még nem több az egész, mint a Civil Mozgalom inkoherens, civilfetisiszta politikai kalandja, az meg láttuk, mire volt elég.
Hogy nem tartozunk a szakszervezeti mozgalom, a sztrájk meg a hasonló vívmányok elkötelezett hívei közé, az eddigi írásainkból is kiderült. A Szolidaritást alkotó sok tucatnyi (szak)szervezet komolyságát illetően is vannak kételyeink, ráadásul az egyik fő követelésük, a korkedvezményes, a korengedményes és a szolgálati nyugdíjak kérdésében maximálisan nem értünk egyet. Követelik ezek alkotmányos védelmét, illetve azt, hogy csak azok esetében módosuljanak a szabályok, akik ezután állnak munkába. Ez kétségkívül méltányos lenne, de Magyarország gazdasági és demográfiai helyzetében teljesen irreális, hogy még évtizedeken át finanszírozzák az adófizetők a nyugdíjrendszer legigazságtalanabb bónuszait.
A Szolidaritás egyelőre nem több, mint az őszi Milla, ráadásul szolgálati nyugdíj-követelésekkel és a közvélemény által a helyükön kezelt szakszervezetekkel súlyosbítva. A Trágár Tóniék által nagyszerűen összefoglalt „Több pénzt, most, nekünk!” közös nevezőnél szofisztikáltabb elképzelések megfogalmazásakor szoktak kezdődni a gondok.
