Régi vád, hogy a magyar jobboldal igazából baloldali, tekintve gazdaságpolitikai elképzeléseit. A vád részben igaz, néha még sajnos büszke is rá a jobboldal némelyik része. Az Orbán-kormányt ugyanakkor egyrészről kádárizmussal, szocializmussal vádolják, másrészről – LMP – neokonsággal. Mindkettő egyoldalú vád, és csak néhány lépést emel ki egy gazdaságpolitikai intézkedéssorozatból – nem írom, hogy egészből, mert amit Matolcsy csinál, azt egységes egésznek azért nem neveznénk. Az érvek némelyikével egyet is tudnánk érteni. Amire most koncentrálnék, az az elképzelés, amely a konzervativizmust egyetlen mércével méri, csakis gazdasági alapon: konzervatív az, aki materialista-libertárius-anarchokapitalista nézeteket vall.
A magam részéről megmaradnék kapitalizmuspártinak. Az viszont eléggé bosszantó, amikor technokraták állítják be magukat konzervatívként (megboldogult SZDSZ, MDF, meg Bokros Lajos). Legutóbb például Somogyi Zoltán írt sok mindenben szimpatikus cikket a Hetekbe, Hazátlan konzervatívok címmel. Kicsit mégis deja vu-m támadt, mintha ezt a cikket már megírta volna februárban Lantos Gabriella az Indexen (Orbán és az elárvult konzervatívok), és válaszolt is volna rá a Megadja-Lánczi duó. Többek közt azzal, hogy a Fidesz jellemzően nem nevezi magát konzervatívnak.
Mindenesetre azok számára, akik szerint konzervativizmus valamiféle libertárius-anarchokapitalista izével egyenlő, idézzük az anno InfoRádiónak nyilatkozó Molnár Attila Károlyt: „egyszerűen nem is beszélhetünk konzervatív gazdaságpolitikáról, a különböző konzervatív kormányok annyira különböző politikát folytattak az idők folyamán”. Horkay Hörcher Ferenc pedig ugyanebben a cikkben azt mondta: a kontinentális konzervatív hagyomány sokkal fontosabb szerepet tulajdonít az államnak.
Akár igazak is lehetnek azok a vádak, miszerint baloldali elemeket épített be programjába a kontinentális konzervativizmus, de fontos leszögezni, hogy a szociális érzékenység nem a szocialisták találmánya, hiszen például a porosz állam is jelentős szociális hálót működtetett, és a Nicolas Sarkozy által fölvállalt de Gaulle-i hagyományokban is fontos szerep jut az államnak, akárcsak a kereszténydemokratáknál. Egyébiránt: de Gaulle gazdasági tanácsadója, Jacques Rueff barátja volt Ludwig von Misesnek. Ráadásul Mises, (akinek a nézeteit mostanában neoliberálisnak és leáldozónak tartják) kapcsolatban volt de Gaulle-on kívül Ludwig Erhard német kereszténydemokrata kancellárral és Luigi Einaudi olasz köztársasági elnökkel is.
Jegyezzük meg: a konzervativizmus Európában született meg. Azt mondani tehát, hogy az igazi konzik az Egyesült Államokban vannak, az európaiak meg a szocialista eszméktől tévútra mentek, az időrend figyelmen kívül hagyását mutatja.
Létezik persze kapitalizmus-ellenes konzervativizmus is. A Wikipédia
antikapitalizmusról szóló szócikke például rögtön azt állítja: a kontinentális Európában számos konzervatív elégedetlen volt azzal a hatással, amit a liberális kapitalizmus gyakorolt a kultúrára és hagyományra, és a protekcionista gazdaságpolitika is sok konzervatív számára szimpatikus.
De az angolszász konzervatívok közt is felfedezhetünk antikapitalistákat. Egedy Gergely
Brit konzervatív gondolkodás és politika című kötetében szentel is egy fejezetet az antikapitalizmus és konzervativizmus kérdésének. Ebben mutatja be
Chesterton elképzeléseit, aki egyszerre volt kapitalizmusellenes és konzervatív, szocializmus nélkül. Speciel ikertestvéreknek tartotta a kapitalizmust és a kommunizmust, amiben a nagyvállalatok miatt szűnik meg a kisember tulajdona. Szerinte a zsebtolvaj is a magánvállalkozás bajnoka, de a magántulajdon bajnokának nem lehetne nevezni.
Chesterton kistulajdon-párti volt és egyfajta paraszti, „disztributív” államot képzelt el rendszernek. Mondhatnám, valamiféle romantikus álmodozó volt ebből a szempontból. T. S. Eliot sem volt kibékülve a mai technokrata elképzelésekkel, miszerint az igazi konzervativizmus egyfajta limitált, one-issue „fiskális konzervativizmus” lenne (kicsit hasonlít ez az amerikai neokonok érdeklődésének beszűkülésére is, akik egy idő után már csak a külpolitikára koncentráltak). De a jórészt kapitalista angolszász konzervativizmusban is fel lehet fedezni a szociális politika lépéseit, lásd
Disraeli munkásságát. És láss csodát, a kis állam – sok kapitalizmus mellett állást foglaló
Roger Scruton vérbeli, nemzetben gondolkodó angol tradicionalistaként bírálja az IMF-et és a GATT-ot (például egyik magyarul is megjelent
kötetében).
Hogy kinek van igaza, és közgazdaságilag hol az igazság, az persze más kérdés, bízzuk inkább ennek megválaszolását mondjuk a
Közjó és Kapitalizmus Intézetre. Ők például angolszász-hayeki orientációjukkal is azt mondják, hogy a kapitalizmus épp akkor működik jól, ha a keresztény erkölcs is érvényesül.
Akármennyire is kapitalizmuspártiak vagyunk, ezzel együtt fenntartjuk a jogot, hogy néha szitkozódjunk a bankokon, a Tescón, meg akár a magyar kkv-kon is. Ugyanis nem csak a cégek, vállalatok, vállalkozók a piaci szereplők, hanem a vevők, az állampolgárok és az állam is az. Való igaz, az állam nem tökéletes, és nem jó, ha agyonszabályozza a piacot. Nyerőbb ha van társadalmi bizalom, kicsi a bürokrácia, és a köztes intézményekre lehet számítani. Ám a konzervatív azt is tudja, hogy a piac sem tökéletes, isteníteni bálványimádás, és inkább praktikus megfontolásokból védelmezi szabadságát. Nem csak az állam, a bankok is tökéletlenek, és ugyanúgy bírálhatóak.
Azt mondani, hogy egy konzervatív csak egyféle gazdaságpolitikában hihet, és ha mást gondol, akkor rögtön szocialista meg kommunista és kádári lesz, nos ez balgaság volna. És ideológiagyártás. Eltérő gazdasági elképzeléseket maguknak valló emberek ettől a véleménykülönbségtől még nyugodtan lehetnek „konzervatívok”. Különben is, a gazdaság csak egy, habár fontos aspektusa az életnek a vallás, a kultúra, a hagyomány, a sör, a dohány, a bor, a nők, a zene, az utazás és az alvás, a társasági élet, a szemlélődés és más egyebek mellett.
