Az első hírek rideg tényszerűséggel és röviden számoltak be Makovecz Imre, a kedden 76 éves korában elhunyt építészmérnök halálhíréről. A szinte tapinthatóan döbbent csend után már aznap megjelentek az első nekrológok, melyek politikai oldalak vérmérséklete szerint foglalkoztak az elhunyt építész szakmai és szellemi örökségével, többnyire kiemelve azt a letagadhatatlan tényt, hogy Makovecz Imre belföldön és külföldön egyaránt a legismertebb és a legnagyobb hatású kortárs építészünk volt.
De ki volt valójában Makovecz Imre? Ahogyan egykori tanítványa, Ertsey Attila írja a pályatársak megemlékezései között: „Majd jönnek a magyarázók, az értelmezők. Reneszánsz ember volt? Mester-típus? Népies volt, vagy „New Age”-es? Pogány gnosztikus? Szabadkőműves, sátánista? Magyarkodó, vagy kozmopolita? Náci vagy zsidóbérenc? Hadd mondják. Őt ez nem érdekli.”
Tény, hogy Makovecz életműve egyértelműen megosztja, elsősorban talán nem is annyira a szakmát, hanem sokkal inkább a társadalom építészet iránt érdeklő, illetve közéleti kérdésekben aktív részét. Amíg önjelölt teoretikusok balról jobbra magyarázzák életműve feltétlen nagyságát, vagy éppen ellenkezőleg, hirdetik dilettantizmusát, szélsőséges esetekben sátáni mivoltát, addig a közember többnyire szereti, használja, birtokba veszi épületeit. És Makovecz Imrének pontosan ez volt a szándéka: politikai ideológiákon felülemelkedve, a két meghatározó előd, Kós Károly és Frank Lloyd-Wright nyomán vallotta, hogy bizonyos történelmi stílusokból, archaikus térszervező megoldásokból, valamint ősi motívumokból építkezve kell gyökeresen új, élő és érvényes építőművészetet teremteni. Ebből az alapállásból egyértelműen következik, hogy amíg a rendszerváltás utáni mindenkori balliberális kultúrpolitika totális elutasításban részesítette, addig a másik oldal, a történelmi egyházak és számtalan közösség határainkon innen és túl a megrendelői közé tartoztak. Régi vágya, hogy Budapesten is álljon önálló épülete, soha nem valósult meg.
Amikor az '50-es évek végén Makovecz Imre pályája elindul, az ország a sztálinista építészeti hagyományokban fuldoklik és a jövő sem ígér túl sok jót. Hosszú évekig tervező vállalatoknál dolgozik, de már közben megmutatkozik egyéni látásmódja, mely gyökeresen eltér a korszak sivár szocialista modernizmusától (Cápa vendéglő, 1964, Velence; Ravatalozó, 1975, Farkasrét).
„1962-ben ezzel az építészettel még egyedül voltam, mint az ujjam... egy eldugott kis tervezőirodába mentem, ahol nem voltam Aczél és Bodor elvtársak szeme előtt. Akkor óriási öröm volt a számomra, hogy megépültek ezek a kis épületek, amelyekben föl lehet fedezni a cáki pincesortól Rudolf Steineren át, a Goetheaneumon keresztül ilyen áttűnésben sok mindent...”
1971 és 1982 között, majd 1986-ban a Magyar Építőművészek Szövetségének Mesteriskolájában mestertanár, de már az 1960-as évek végétől saját és független mesteriskolát vezet. Ezt az időszakot tekinthetjük a Rudolf Steiner antropozófiáján alapuló, de azt idővel jelentősen túlhaladó magyar organikus építészet születésnek. Ahogyan az Artportal írja: „Szimbolikus terei az emberi formákhoz kötődnek. Ezek anyagban való megjelenítését is ki kívánja dolgozni iskolája számára. Makovecz Imre nemcsak autonóm formateremtő alkotó, de egyben teoretikus és pedagógus is, aki az építés drámájáról beszél, amelynek középpontjában a magyar mitológia áll. Ebbe a Keletről jött ősmagyarok hitén és formakincsén túl a többi népvándorlás kori nép démonai és mítoszai is beletartoznak.”
„Az állásvesztés után nagy szerencsémre a Pilisi Parkerdőgazdasághoz kerültem, ahol egy zseniális, nagyszerű ember, dr. Madas László fogadott be. Hála Istennek még él Visegrádon... Az 1970-es években az összes ragasztott szerkezetet vele és a Faipari Kutatóval karöltve csináltuk. Ugyancsak együttműködésünk eredménye a Farkasréti Temető ravatalozója. Ez a belsőépítészeti munka tulajdonképpen egy emberi mellkast idéz fel: valóban lemodelleztem egy csontvázat, és nagyjából annak alapján rajzoltuk meg a terem belsejét.”
1974–1984 között Makovecz a Pilisi Parkerdőgazdaság főépítésze, amely egyfajta csöndes menedék és száműzetés számára. Közben 1981-ben kilép az állami tervezővállalatok világából és megalapítja az eleinte szövetkezetként működő MAKONA tervezőirodát, ami éppen három évtizeddel később, a megrendelői kifizetések elmaradása miatt tavaly jutott csődbe. Persze ne siessünk ennyire előre.
„A Népművelési Intézettel összefogva próbáltunk meg egy sok ki- és bejárattal felszerelt épületet építeni, merthogy a korábbi "művelődési otthonok" kapujában egy nyugalmazott ÁVÓ-s ült, aki mindenkitől megkérdezte, hogy hova megy és mit akar, amitől aztán elment mindentől a látogató kedve...”
1972-től foglalkozik a sárospataki Művelődési ház tervezésével, amit végül 1983-ban adnak át. Ez az épület az országos ismertséget is elhozza számára, ugyanakkor formai jegyeit tekintve és szerkezeti megoldásai miatt már az első komoly vitákat is kiváltja. 1986 és 1988 között tervezi a paksi római katolikus templomot, valamint a siófoki evangélikus templomot, melyek már a kilencvenes évtized legelején épülnek fel. E két templom megszületésével építészete fontos állomáshoz érkezik. A kommunista diktatúrában a nemzetközi templomépítészet kortárs tendenciái teljesen elkerülik Magyarországot, Makovecz iskolája pedig szinte egyedüliként foglalkozik - innentől már nem csak elméletben - szakrális terek tervezésével, ezért úttörő szerepük ebben a műfajban vitathatatlan a rendszerváltozás idejének Magyarországán, valamint az azóta eltelt két évtizedben.
„A paksi templom még vastagon a szocializmus éveiben készült. Nem volt könnyű megépíteni, mert föl kellett venni a harcot a Paksi Atomerőmű MSZMP KB-tag igazgatójával, aki szerint ide nem templomot kell építeni sunyiba', hanem munkáskocsmát. Én visszakérdeztem, hogy Önök hányat építettek, mire azt válaszolta: nem a maga dolga, hogy ezt a kérdést föltegye, templom nincs. Szóval mielőtt megépítettük a templomot ebbe a sváb környezetbe, megkérdeztük az embereket, van-e kifogásuk ellene, és nem volt - végül a tanácselnök segítségével tudtuk megvalósítani. Egy tehetséges, fiatal kommunista volt ez is, sajnos időnek előtte meghalt. A népművészet díszítő elemei itt is térbelivé változnak.”
A rendszerváltást követő időszak Makovecz életében mind közéleti, mind szakmai téren rendkívül aktív éveket hoz, amelyek halálával szakadnak meg. Az 1992-es sevillai világkiállítás hét tornyot idéző, valamint a keleti és nyugati kulturális örökséget egyaránt szimbolizáló magyar pavilonja körül kialakuló éles hazai politikai vita már a kilencvenes évek elején kibontakozó kulturkampf egyik állomása. A magyar pavilon Sevillában óriási siker, nagyrészt persze az épület formavilágának nyugati ember számára mindenképpen egzotikus jellege miatt. A pavilon látogatószámban akkoriban rekordokat dönt, majd néhány nemzeti pavilon mellett a spanyolok úgy döntenek, hogy megvásárolják és megtartják az épületet. Az egykori magyar pavilon jelenleg a sevillai építészeti egyetem kiállítási épületeként funkcionál.
„A pavilon tengelye észak déli irányú. Belül két fal feszül az épület átlójára. A párhuzamos falak egymástól három méter távolságra állnak. A falakra ül fel az épület hét tornya. A nyugati által határolt épületrész tartalmazza azokat a tereket, amelyek Nyugat-Magyarországot jelképezik, a keleti fal pedig a keleti országrészt jelképező tereket választja le. A falakból - hol halkabban, hol hangosabban - beszéd hangjai szűrődnek ki. A látogató közöttük sétálva - elvonatkoztatva a felette levő hét toronytól - úgy érzi, egy élő faltestben halad, amely magát Magyarországot jelképezi.”
Az elmúlt két évtizedben templomok és faluházak, valamint városi középületek tucatjai épültek fel a Kárpát-medencében Makovecz Imre tervei nyomán. Természetesen nem célom, hogy minden lényeges épületről beszámoljak, ugyanakkor az alábbiakban nézzünk meg néhány emblematikus alkotást.
„Az egri uszoda esetében az volt az igazi feladat, hogy egy hangár méretű épületet úgy helyezzünk el, hogy ne verje szét a kisváros léptékrendszerét. Ezért az úszócsarnokot olyan épületgyűrű veszi körül, amely megfelel az Egerre jellemző alacsony, horizontális beépítésnek. Terveztem bele egy barokkos tornyot, amely egy betonhéjat repeszt szét. Amikor még úgy volt, hogy lesz budapesti világkiállítás, én egy gyűrű mentén tornyokat terveztem építeni. A kiállítást megakadályozták, de én - jelentem - a nyolc tornyot azért a legkülönbözőbb helyeken megépítettem. Ha nem is Budapesten, de körülötte, kissé távolabbi sugárban van ez a gyűrű - Egertől Lendván és Sepsiszentgyörgyön át Strasbourgig csak megépültek ezek a tornyok...”
„Lendva egy néhai Zala megyei kisváros, ahol rendkívül egészséges és gyönyörű szimbiózisban élnek magyarok és zsidók: egymás mellett a kisvárosi és paraszti miliő, akárcsak Dunaszerdahelyen vagy Makón. Ide kellett egy művelődési házat, talán inkább színházat építeni - működik.”
„Makóra, a hagyma városába nagyon szívesen járok, nagyon szeretem, mert kitűnő, amúgy szocialista polgármestere van, elsőrangú ember, aki tudja, hogy mit akar, szívós, mint a macska, holott nálam egy kicsivel magasabb és körülbelül 30 kilóval nehezebb. És szépen lépésről lépésre halad előre a város fejlesztésében...
„Több mint tíz évig dolgoztunk a piliscsabai katolikus egyetemen. Egy fűtetlen kis hétvégi házban kezdtük el, akkor még az oroszoké volt a terület, de tudtuk, hogy a miénk lesz. (...) A régi laktanyákat, amelyeket a szellemi szenny nem tett teljesen tönkre, felújítottuk és kibővítettük - és olyan új épületeket is emeltünk, mint amilyen a Stephaneum, amely egy színpaddal kiegészített nagyelőadónak és hét előadóteremnek ad helyet. Itt kupolák alatt, erdőkben és dór oszlopfőbe rejtett lépcsőkön haladva, középkori hangulatokat idéző sikátorok között lehet közlekedni. Nem lehet eldönteni, hogy a falak emelkednek-e vagy dőlnek, mintegy mozgásban, de statikailag egymásba kapaszkodva épültek meg. A nagyteremben az akusztika mindenféle mesterséges rásegítés nélkül is jó - hála Istennek ide minden ellenkezés ellenére sikerült egy nagyteljesítményű orgonát is építenünk, más forrásokból szerezve hozzá a pénzt.”
„Több, a rendszerváltozás után Erdélybe tervezett templom közül (Temesvár, Kolozsvár, Vargyas, Nagyvárad, Sepsiszentgyörgy) elsőnek épült fel [a csíkszeredai római katolikus templom]. Célja a régi, kicsinek bizonyult templom bővítése, ezt azonban csak a régi mellett épülő új templom formájában engedélyezték. Fő motívumai a templomkert falába beépített öreg sírkövek másolataiból felmagasodó torony és a felülvilágítón át az istentiszteletet figyelemmel kísérő angyalszobrok.”
Nem mehetünk el szó nélkül Makovecz Imre munkásságának kritikai értelmezései mellett sem. Amint azt írásom elején említettem, Makovecz Imre megosztó személyiség volt, mely többek között - talán Ady Endrére emlékeztető - hajlíthatatlanságának és örökké szókimondó, vehemens magatartásának volt köszönhető. Persze érdemes árnyaltan nézni az itthon megosztó habitusát és munkásságát, külföldön pedig egyöntetű népszerűségét hangoztató érveket is, hiszen külföldi ismertsége elsősorban egy viszonylag jól behatárolható kör, a magyarországi organikus építészet historizálóan posztmodern egzotikus jellegére fogékony réteg körében népszerű. Azok a föleg politikai indíttatású kritikák viszont szóra sem érdemesek, melyek Makovecz munkásságának botrányosan magyarkodó jellegét fájlalják, és a nyilvánvalóan a zárt osztályok paranoid világát idéző sátánista-szabadkőműves ténykedést bizonyítani hivatott elemzések is leginkább a tragikomédia műfaját idézik.
Ugyanakkor a a formai jegyekről is érdemes és kell vitatkozni. Makovecz a kezdetektől és az elsők között feszegette a szocialista korszak sematizáló építészetének határait. A hazai szecesszió korszakának építészete - Lechner Ödön és Kós Károly munkássága - nyomán, majd Rudolf Steiner antropozófiája által a kiüresedett funkcionalizmus gyakorlatával akart szakítani, hogy újfent spiritualitással ruházza fel az épületeket.
Talán néhányan egyetértenek velem abban, hogy szakrális tereinél, illetve faluházai esetében szinte maradéktalanul megvalósul ez a szándék, azonban tisztán funkcionális célokat szolgáló középületeire gyakran nyomasztó terhet ró a díszítő motívumokban és az épület tömegében manifesztálódó ideológia. Érdekes továbbá megemlíteni, hogy Makovecz építészetének unikális jellegére a hetvenes-nyolcvanas évek során a budai hegyekbe felkapaszkodó késő Kádár-kori újgazdag réteg is felfigyel. A budai hegyvidéken ugyanis számtalan villa és társasház őrzi Makovecz totálisan félreértett szándékait. Épületeinek jellegzetes formai jegyeit torz és felületes formában átörökítő másod- és harmadvonalbeli építészek egykori munkásságának emlékei ezek a torzszülemények.
Epilógus
A halálhír napjaiban nyilvánvalóan nehéz megvonni Makovecz Imre életművének abszolút igazságait, vagy esetleges buktatóit. Már ha egyáltalán léteznek az utóbbiak. A kortársak itéletével szemben a mérleget elsősorban az utókor fogja megvonni. Azonban már most érdemes megemlíteni az életmű azon momentumait, melyeket többnyire mindenki elismer. Mesteriskolája és Vándoriskolája, a Magyar Építész Kamara létrehozásában vállalt szerepe, valamint a Kós Károly Egyesülés 1989-es megalapítása mind a szakmai és társadalmi önszerveződés újraindulásának szándékát szolgálta már a nyolcvanas években, illetve a rendszerváltozás környékén.
A közösségi szerepvállalás fontosságát már a faluházépítő mozgalom idején is prioritásként kezelte, amikor a szétroncsolt települések megtépázott közösségeit bevonva, helyi építészeti jelek felhasználásával hozott létre új közösségi tereket. Ez a tevékenység a kilencvenes évektől a határon túli magyar településekre is átterjed. De itt kell megemlíteni azon szerepvállalását is, melyet a 2001-es beregi, majd a 2010-es Hernád és Sajó menti árvizek, valamint a kolontári vörösiszap-ömlés során elpusztult településrészek újjáépítésében vállalt, ahol minden esetben a helyi építészeti hagyományok figyelembevételével történtek a helyreállítások, a Kós Károly Egyesülés építészeinek és szakembereinek közreműködésével.
Makovecz Imre gyakorlatilag egyedüliként vált iskolateremtővé a XX. századi magyar építőművészetben, legalábbis hatásának mértékét tekintve mindenképpen. Követői ma már jelentős mértékben határozzák meg az ország építészeti arculatát, ha nem is feltétlenül formai jegyeiben, de a közösségszervező szándékok tekintetében egyértelműen mesterük nyomdokain haladva. Ha fizikai valójában most el is hagyott bennünket, egész lénye itt marad közöttünk.
Nyugodjék békében!
*
A Makovecz-idézetek forrása: Makovecz Imre: A szerves építészetről, a szerves gondolkodásról
http://www.makovecz.hu/
