„A hatalmi ágakhoz mindig kötődnöm kell,
elismerni a tevékenységüket és
adott esetben meglátogatnom őket”
(Schmitt Pál az MTV-nek)

  Mi úgy szocializálódtunk, hogy egy közjogi méltóságnak, egy köztársasági elnöki tisztségnek kijár a tisztelet. Még akkor is, ha... Az inkább hallgatás is lehet a tisztelet jele, ha már elemezni, értékelni kevésbé lehet egy közjogi tisztséget betöltő politikus munkásságát. Nemrég volt egy éve, hogy Schmitt Pált beiktatták elnöki tisztségébe, és azóta is – hiába minden jó szándékú, szimpatikusnak szánt igyekezete – sikerül rendszeresen levernie a mind lejjebb kerülő lécet. Nem kimagasló teljesítmény ez egy egykori olimpiai bajnoktól, mely olimpiai bajnoki címre mindig, mindenki kitér, aki jóindulattal igyekszik az elnököt értékelni.

  Csak hát a sportolói pályacsúcs óta eltelt negyven év, és tisztségről tisztségre emelkedve a köztársasági elnöki székbe került a remek diplomáciai érzékéről ismert politikus. Nem voltunk egyedül, amikor tavaly, az elnökválasztás előtt előbb Sólyom László újrajelölését ajánlottuk megfontolásra; majd Schmitt Pál jelölése után, a két személyiséget mérlegre téve újfent Sólyom mellett álltunk ki, immár tét nélkül. Akkor írtam: Schmitt a kellemes, Sólyom a kellemetlen ember. Mégis, ezzel a kellemetlenségével, kérlelhetetlenségével ébresztett tiszteletet tevékenysége iránt, amin volt mit elemezni, már pár hónappal hivatalba iktatása után is – és a bazsarózsa-hadműveleten, valamint a holokauszttagadás büntethetőségéről szóló törvény aláírásán kívül továbbra is jó érzéssel gondolunk vissza öt éves tevékenységére a turbulens gyurcsányi időkben.

  Schmitt Pál ezzel szemben továbbra is kellemes ember, mégis kellemetlenséget ébreszt azokban, akik ennél a teljesítménynél jóval többre vágynak egy államfői tisztség betöltőjétől. Schmitt Pál egy év alatt mém lett, aminél méltóbb hírverést is el tudnánk képzelni egy elnök körül. A mémséget pedig nem lehet kizárólag az ellenséges tevékenység aknamunkájának tekinteni: hétről hétre szállította az újabb és újabb meghökkentő, vicces, kínos epizódokat, amiket a tisztelet jegyében most nem részleteznénk. Arra azonban ki kell térni, amit egy pár nappal ezelőtti, Magyar Hírlapnak adott emlékezetes interjúban mondott: „elmenni egy mérkőzésre, és kimenni a drukkerek közé egy zacskó szotyival, az az én habitusom”.

  Tudjuk, az emberek emberéről van szó, de már megint a néppel való barátkozás kellemes tevékenységét érezzük kellemetlennek. Mondjuk ki: kevés prolibb szokás van a meccsen szotyizásnál, különösen, ha lendületes köpködéssel és szemeteléssel jár együtt. Könnyen beszélek, hiszen nem járok focimeccsekre. És nem szotyizok közterületen. Elvárható, hogy ne a szotyizás legyen királyaink és kormányzóink, Mádl Ferenc és Sólyom László utódának nyíltan vállalt habitusa. Több méltóságot, elnök úr!

*

  Tudjuk persze, Schmitt Pál népszerű: ez a kellemes emberek sorsa. Ez pedig egy részlet Fülig Jimmy naplójából.

„Mától kezdve pertuban vagyok a lakossággal! Szervusz nép! - és ők üvölték »szervusz király!« 
  És ittunk és összeölelkeztünk.
  - Éljen a király! Vesszen Warins! - jegyezték meg állandóan, vagy kétszázan.
  Erre ittunk és én játszottam a citerán és elénekeltem a »Lulu ha visszatérek Fidzsiről« című dalt és mindenki megsimogatta a ruhámat és sírtak és nevettek és mindig így szóltak, hogy »Éljen a király!« És akkor jöve vágtatva katonákkal Sir Ekmont. Ő maga hintóba ült. Lihegve és sápadtan ugrott le. No erre vége volt a mulatságnak és menék vissza. Nem is próbáltam ellenkezni.
   De micsoda rivalgás volt, amikor újra meg ismét így szólának:
   »Éljen a király!«
   - Felség - mondá Egmont, amikor ment a hintó -, asz hiba, amit ön teve.
   - Asz hiba, he szeretik a királyt? Nészen hátra anyám testvére, akit régen ismereg!
   És hátramutattam.
   Asz emberek integettek utánunk és fáklyákat gyújtának és énekeltek boldogan. Mer pertut ittak asz uralkodóval. Esz erre felé nagy mektiszteltetés. Számbamegy.”