Banksy - Keep your coins, I want change

  Európai szintű probléma a növekvő ifjúsági munkanélküliség: az önmagát nagynak kikiáltó nemzedék gyermekei a jólét vágya és a kiábrándító valóság között keresik a helyüket.

  „Kétféle fiatal van: aki mindent csinál és aki semmit sem csinál” – foglalta össze huszonévesekről alkotott megfigyeléseit egy ismerősöm. A leegyszerűsítőnek tűnő megállapítás egyre inkább közelít az igazsághoz, nem csak magyar, hanem összeurópai szinten is: az utóbbi hónapokban rekordméretűvé növekedett az európai ifjúsági, pályakezdő munkanélküliség. Ma az Európai Unió huszonhét tagállamában mintegy 5,5 millió (átlagosan minden ötödik) fiatalnak nincs állása – miközben a teljes lakosságra vetítve 10 százalék alatti a munkanélküliek aránya. Az egyes országok helyzete nagyon eltérő: az Eurostat 25 éven aluliakra vonatkozó adatai szerint Spanyolországban 44 százalékra, Görögországban és Szlovákiában 38-36 százalékos; ellenben Hollandiában 6,9; Németországban 7,9; Ausztriában 8,7 százalékos a fiatal állástalanok aránya. Magyarországon ennek a korosztálynak 26,8 %-os, valamivel az Unió átlaga fölötti a munkanélküliség rátája. A száraz adatok bonyolult társadalmi, gazdasági és politikai problémákat, valamint egyéni drámák millióit foglalják össze.

Friss statisztika az Economist honlapján

  Míg újfent megállapíthatjuk, hogy Németország és szomszédai mag-Európája ezen a téren is példamutatóan tudta kezelni a válságot, addig megdöbbentő tény, hogy Spanyolországban majd' minden második, Görögországban minden harmadik fiatalnak nincs munkája. Nem is csoda, hogy az utóbbi hetekben tüntetéssorozatok zajlottak mindkét államban, ahol egyes felszólalók az észak-afrikai fiatalság helyzetéhez hasonlították magukat. De vajon tudják-e a tüntetők, hogy mit szeretnének elérni? „Az, hogy itt vagyunk, nem lehet maga a cél, ez csak egy eszköz, sok embernek mégis mintha ez maga lenne a cél” – mondja egy tüntető lány az Index riporterének Barcelonában, aki maga is elismeri: az elszánt tüntetők nem pontosan tudják, mit akarnak elérni és meddig akarnak maradni.

  A tétovaság, céltalanság egyre jellemzőbb az európai fiatalokra, akiket egyes társadalomtudósok IPOD-nemzedéknek is hívnak, kétféle értelemben is: az iPod, a tömegek által használt zenehallgató, videónéző, hordozható készülék remekül szimbolizálja a szórakoztatóiparban és fogyasztói jólétben elmerült, az önálló élet kihívásait (köztük a munkavállalást, a családalapítást) lehetőleg minél távolabbra toló fiatalok életét. Az IPOD-generáció, mint betűszó másik értelmét angol tudósok alkották meg: magyarra fordítva a bizonytalan, presszionált, túladóztatott, adósságokkal terhelt nemzedékről van szó.

  Mindez jól mutatja az ifjúság különös helyzetét, akiket Európa új elveszett generációjának nevez Annie Lawrey a Foreign Policyben. Hiába alacsonyabb a létszámuk, mint a szülők vagy a nagyszülők nemzedékéé, mégis úgy tűnik: kevéssé van rájuk szükség. Az elkényelmesedett fiataloknak derogálnak bizonyos kiszolgáló munkakörök, amiket helyettük a bevándorlók végeznek el. Egyre kevesebb emberre van szükség a szakmunkásság vagy a reálgazdaság alacsonyabb szintjein is, hiszen a valódi termelőmunkákat már rég elvitték a harmadik világba. A technológiai fejlődés is csökkenti a szükséges munkaerő létszámát. A legtöbben diplomát szereznének, de nagyon sokan nem fejezik be tanulmányaikat, vagy olyan végzettséget szereznek, amire egyszerűen nincs kereslet.

  A materiális tényezőkhöz kapcsolódik egy lelki és szellemi meghasonlás is: az egyre elterjedtebb csonka családokban való felnövés, a jóléti államok életen át kísérő dajkálása, a vallástalanság és a nemzettudat hiánya mind olyan tényezők, amelyek gyengítik a fiatal nemzedékek öntudatát, kitartását és felelősségérzetét.

  Mintha egy labirintusban keresné az útját Európa fiatal nemzedéke, akik közül a jól képzettek és rátermettek megtalálják a munkalehetőséget, de rájuk hárul a rogyadozó jóléti állam, a nyugdíjba vonuló nemzedékek és munkanélküli kortársaik eltartása is. Esetleg az emigrációt választják, és az ezer bajjal küszködő országok felkészült értelmiség nélkül maradnak. Akik pedig nem találják meg a helyüket, azok vajmi keveset tudnak hozzátenni a jövő Európájának fenntartásához, miközben évekig – akarattal vagy szándékaikon kívül – szüleik nyakán maradnak. Ők egy olyan spirálba kerülnek, ahonnan nehéz visszakerülni a produktív világba.

  Különböző európai államok észlelték már a problémákat, igyekeznek aktív munkaügyi politikával, ösztöndíjakkal, az időszakos munkavégzés támogatásával javítani a helyzeten, de a valós megoldás egy paradigmaváltás lehetne, amihez hatalmas erőfeszítésekre és hosszú időre van szükség – miközben a vezetők erejét Európa politikai és gazdasági válságának akut problémái kötik le.

*

A Heti Válasz Tájoló rovatában megjelent cikk bővített változata.