„Felsőbányai káplán voltam ’50-ben. Bejöttem Szatmárra és éppen páran beszélgettünk a püspökség folyosóján amikor a püspök úr bejött, és behívott a szobájába. Akkor találkoztam vele utoljára. Elmesélte, hogy a Securitatétól jön. Azt kérték tőle, hogy írjon egy cikket a békéről. »Mondtam nekik, hogy nagyon szívesen, de nem abban a lapban, amelyben szidják a pápát, szidják az egyházunkat. Ha engednek egy külön lapot nekünk, abban nagyon szívesen. Volt, hogy szépen beszéltek, majd durvábban, kimentek, visszajöttek, dübörögtették az autót. Míg odavoltak én imádkoztam a rózsafüzért, és eljutottam ahhoz a titokhoz, hogy ’Aki érettünk a keresztet hordozta’. Akkor azt mondtam magamban, Uram, ha akarod, én is vállalom!« Majd hozzátette: »Most te haza mégy, mondd el a Bánya-környéki papoknak, hogy a szatmári püspök egy darab kenyérért (az életéért) nem adja oda a hitét.« Ezek voltak az utolsó szavai hozzám. Meglepett, hogy nem volt benne izgalom, szépen, nyugodtan mondta el az egész történetet. Én akkor elmentem Felsőbányára és többet nem láttam őt, nem hallottam felőle” – meséli Galambos Ferenc utolsó találkozását Scheffler János szatmári püspökkel, akit vasárnap avattak boldoggá Szatmárnémetiben.
Scheffler János 1887-ben született, tízgyermekes zsellér család sarjaként. A szatmárnémeti katolikus gimnáziumban, a Pázmány Péter Tudományegyetemen, majd felszentelése után Rómában tanult; a kánonjog doktora lett. Segédlelkész volt Csomaközön és Ungváron. 1920-ban újjászervezte és vezette a Szatmári Katolikus Főgimnáziumot. Püspöke teológiai tanárrá nevezte ki, egyházjogot és egyháztörténelmet tanított, a kispapok lelkivezetője volt. 1940-ben a Kolozsvári Tudományegyetem egyházjogi tanszékének rendes tanárává nevezték ki. 1942-től volt a szatmári egyházmegye püspöke. Egész életútján végigkísérte szociális érzékenysége, az elnyomottak és az üldözöttek védelme. Amikor 1950-ben szembeszegült a romániai katolikus egyházat a pápától elszakítani akaró kommunista törekvésekkel, kényszerlakhelyre vitték, majd letartóztatták. Jilava börtönében halt meg 1952. december 6-án. Jeltelen sírba temették, de a börtön ortodox lelkésze megjegyezte a sír helyét, és 1965 őszén a fent idézett Galambos Ferenc nagyprépost (akkor még segédlelkész) titokban menekítette haza földi maradványait, melyek 2011. június 17-ig a székesegyház kriptájában nyugodtak.
