Román aktuálvicc: Emil Boc miniszterelnök Traian Băsescu államfőhöz: Főnök, nem gondolod, hogy nyolc megye kissé kevés húszmillió lakosnak?, mire Băsescu: Höhöhö, ki mondta, hogy húszmillióan maradnak? Van valami tragikus elem is ebben a csattanóban. Tudnunk kell hozzá, hogy jelenleg sem a kormánynak, sem pedig az ellenzéknek nincs életképes elképzelése arról, hogy mi a fenét lehetne csinálni ezzel az országgal, az istenadta nép pedig veszi a kalapját.
Hogy érzékeljük a tragikomikumot: az erdélyi magyar demográfus azzal nyugtatja az idei népszámlálás előtt a kedélyeket, hogy a magyarok arányszáma feltehetően nem fog romlani, merthogy jóval több román emigrált, és az általános trend szerint immár nem is jönnek haza, véglegesen megtelepednek új hazájukban. A románok mennek tehát, mi, magyarok maradunk, ha másért nem, legalább azért, hogy amennyiben az utolsó román leoltaná a villanyt, legyen, aki felkapcsolja.
Az erdélyi magyarság szülőföldön maradása itt kap egy kis gellert: mivel Románia erősen központosított nemzetállam, vagyis az érdemi döntéseket Bukarestben hozzák, a romániai gazdasági-politikai struktúrákba beágyazottan ki vagyunk szolgáltatva a központ kénye-kedvének. Az eddigi kotta szerint leginkább az RMDSZ bukaresti jelenlétében és érdekérvényesítésében bízhattunk, ám a tapasztalatok alapján kijelenthetjük, hogy a román nagypolitika akkor teremt csapdahelyzetet az RMDSZ számára, amikor úri kedve úgy tartja. Parlamenti ellenzékként a magyar pártnak nem sok fű terem, a hatalomkényszer viszont kiszolgáltatottá tesz, pláne úgy, hogy a bukaresti nagyágyúink üzletileg szintén ezen politikai rendszer fenntartásában érdekeltek, elég csak egy pillantást vetni a vagyonnyilatkozataikra.
Traian Băsescu legújabb mesterhúzásával – vagyis az ország területi-közigazgatási átszervezésének gumicsontjával – azonban nem csupán a magyar érdekvédelmi szervezetet iskolázta le, hanem gyakorlatilag az egész román politikumnak adott egy atyait. Pedig a kiindulópontja akár értelmes is lehetett volna: Románia jelenlegi közigazgatási-, illetve régiófejlesztési felosztása egészen egyszerűen rossz. Előbbit 1968-ból, Ceauşescutól örököltük (és még ő sem merte Székelyföldet szétverni, erről itt és itt olvashattok), utóbbit EU-s megfelelési kényszer diktálta: kellenek fejlesztési régiók az EU-s alapok lehívásához, hát elővették valamelyik államtitkár kisgyerekének a földrajzatlaszát, és amit a kölök unalmában különböző színűre besatírozott, abból lett régió, mert más logikát nemigen találni az aktuális rendszerben. A szakújságírókon kívül, akik azon keseregnek, hogy Románia többek között emiatt nettó befizetője az EU-nak, ez a téma eleddig senkit sem érdekelt. Illetve egy RMDSZ-es szakértőt igen, akinek éppen a napokban ajánlott szellemi viagrát Hargita megye RMDSZ-es tanácselnöke, így viccelődnek egymás között a fiúk.
Románia megfeneklett hajójának kapitánya (jajj!, bocs) erőszakosan rástartolt az ügyre, és lendületből páros lábbal ugrott az egész politikum hasára. A demokraták által nehezen felvállalt – és ma már kissé szégyellt – nyolc megamegyés koncepció szintén hasraütős módszerrel készülhetett, ám a dilettantizmusból fakadó lehetséges káros következményeken túl számunkra származhatott volna még egy nagyon-nagy veszély is: az új közigazgatási struktúrákban az erdélyi magyarság mindenütt tényleges számbeli kisebbségbe kerülne. Tehát az államfői vízió nem csak a többségi Székelyföld beolvasztását jelentené, hanem a jelentős (tömb)magyarsággal bíró partiumi-szilágysági véreink is alulról szagolnák a legalább nyelvi jogokat biztosító húsz százalékot.
A biztosítékot mégis Székelyföld verte ki: érdemi ötlet és életképes alternatíva hiányában az ellenzéki média az egész regionalizálási kérdésből csak Székelyföldet látta, az ellenzéki szörnykoalíció minden rendű és rangú képviselőjének élő adásban habzott a szája heteken keresztül. Ennek köszönhetően viszont most már nem csupán az világos minden román számára, hogy Székelyföld létezik, hanem azt is tudják egészen pontosan, hogyan néz ki. Rájuk több szót vesztegetni aligha érdemes, a fasisztoid, hungarofób nyilatkozataikat megismételni nem fogom. Jelzésértékű, hogy még a szélsőjobb ikon Corneliu Vadim Tudornak is meg kellett dolgoznia azért, hogy pársoros hír születhessen a nyilatkozataiból, erős volt a mezőny. (Illetve egy dolgot mégis beidézek, mert üde színfoltként megmosolyogtatott: Brüsszelben jegyzett közös felhívásában Mesterházy Attila és Victor Ponta [a román kis vörös kakas] arra kéri a magyar és a román állampolgárokat, hogy ne essenek be Orbán Viktor és Traian Basescu elnök valamint Tőkés László és a szélsőséges propagandát hirdető erők csapdájába, akik gátlástalanul képesek feláldozni az európai értékrendet saját politikai céljaik érdekében).
A román kormánypártnak egyfelől kapóra jött a regionalizálási pankráció, mert így csatolt áruvá tudta konvertálni a magyar koalíciós társuk ún. kisebbségi törvényét: beköpték, hogy vagy együtt nyomjuk át erőből a két törvényt, vagy coki nektek. Másfelől roppant kínos lehet úgy politizálni, hogy a főnök projektjéről mindenki tudja, mekkora baromság, továbbá a jelentős erőt képviselő megyei embereink is lazán szemberöhögnek.
Az RMDSZ a hagyományokhoz híven már megint megszívta: a regionalizálást ebben a formában semmiféleképpen nem fogadhatta el. Tegyük hozzá, a prüszkölést látva Băsescu csavart még egyet a présen: végső engedményként azt javasolta, hogy legyen nyolc régió + maradjon Hargita és Kovászna megye a jelenlegi formájában. Az oferta elfogadása szintén politikai öngyilkosságot jelentene, így viszont esik az RMDSZ-re szabott kisebbségi törvény is; tehát a tulipánosok nemhogy valami féleredményt nem tudnak produkálni egy katasztrófakormányzás vége felé, hanem a választók előtt is nyilvánvalóvá vált, mennyire hamis illúzió a kormány kell lennünk, hogy valamit megoldjunk alapelv. Fokozzuk még az élvezeteket: korábban az új elnökség attól tette függővé a koalícióban való maradást, hogy a kisebbségi törvényt június végéig felelősségvállalással elfogadják.
A kormánybuktatással felérő kilépés – szintén a rommagyar szájkaraté hagyományaihoz híven – valószínűleg nem következik be. A poszt írásakor (szombaton) éppen folyó Szövetségi Képviselők Tanácsán a hírek szerint Kelemen Hunor RMDSZ-elnök az RMDSZ kormányon való maradását szorgalmazta. Idézzünk: „kifejtette, az RMDSZ nem kívánja politikai válságba taszítani az országot, mert ez Románia hitelképességét rombolná és ezzel gazdaságilag is visszavetné, ám ha a kormányzati partnerek most erőltetik az átszervezés kérdését, az a koalíció szakadásához vezethet. Továbbá: a kisebbségi törvénytervezet kapcsán elmondta, megítélése szerint nem tartható az, hogy a tavaszi ülésszakban elfogadják. Véleménye szerint jobb, ha elhalasztódik a tervezet elfogadása, mert a módosítások miatt nem biztosítja a kulturális autonómia kereteit, és az RMDSZ egy előnytelen tervezet elfogadása helyett jobban teszi, ha kivár”.
Vagyis – ha patetikusan akarnék fogalmazni – már megint eladtuk Erdélyországunkat egy lóért. Személyes megjegyzésként idekívánkozik: tőlem akár egy egész ménes is lehet az ellenérték, és tudom, hogy realistábban nézve a dolgokat a Petőfi-Schiller Multikulturális Egyetem belengetése után (a történetről lásd a linkelt cikk kronológiáját) ez a behajlás akár borítékolható is volt – de nekem többé ne trombitáljanak.
Az izmozás egyébként is utánlövés: Băsescu korábban jelezte, hogy ha nem fogadja el az RMDSZ az ajánlatot, hát nem fogadja el, istenem, ő megpróbálta, ellenben amennyiben nincs területi-közigazgatási átszervezés, akkor az ún. dekoncentrált intézményeket fogja reformálni, szevasztok.
A poszt elején idézett román viccre a Facebookon egy ismerősöm viccel válaszolt: Egy ember egy papírzacskót visz a kezében, és időnként megrázza. Kérdik: mit viszel? Két egeret. Miért rázod? Másképp nincs, amivel foglalkozzanak, és kirágják a papírt.
Hát ez történik most Romániában, Băsescu rázza a zacskót.