(Fotó: Fortepan)
Vidékizni = NEM MENŐ - írja a budapesti Bede Márton, és igaza van. Vidéken felnőtt budapesti polgárként én annyit tennék hozzá: budapestezni sem menő. Ugyanakkor mindkettő szórakoztató hobbi, és nem is szabad megtiltani az effajta identitásképző játékokat. Csak maradjon játék és évődés, és ne forduljon át territoriális bandaháborúkba, mint a régi jó angol futballdrukker-háborúk idején.
Jöjjön az örök téma, a Vidék vs Budapest, Magyarország vs Nyugat deathmatch.
Nálunk valóban nincs elég hely a regionális torzsalkodásokhoz, ahogy Bede írja. Azt is hozzáfűzi: Magyarország Európában gyakorlatilag páratlanul vízfejű ország, ahol a teljes népesség közel ötöde a fővárosban lakik, és ahol a második legnagyobb városban is alig tizedannyian laknak. Csak hát ez nem páratlan helyzet: London és Nagy-Britannia, Párizs és Franciaország, Koppenhága és Dánia, Bécs és Ausztria viszonyában is akkora arányú a vízfej, mint nálunk. Bécs és az osztrák vidék több okból még jobban el van szakadva egymástól, mint Budapest és a magyar vidék. Mindegyikükben mintegy az ország húsz százaléka lakik; Párizs és London ugyanúgy külön világ és kulturális, politikai gravitációs központ a maga országában, mint Budapest hazánkban. Igaz, a franciáknál és a briteknél van elég középsúlyú város, amelyek tudnak ellensúlyozni. Németországban pedig még kiegyenlítettebb a helyzet: négy milliós nagyváros található az ország négy távoli sarkában, köztük pedig remek félmilliós középvárosok hálózata képvisel évezredes urbánus kultúrát.
Magyarország ellenben tényleg vízfejű, de nem volt ez mindig így: épp lejáróban vannak az évi rendes Trianon-tematikus napok, de mégis ide kell visszautalnunk, ezúttal érzelmektől kevésbé befolyásolt racionalitással. A Kárpát-medencét betöltő, soknemzetiségű Nagy-Magyarország ugyanis pontosan egy olyan, egészséges urbanisztikai szerkezettel rendelkező állam volt, amilyet Bede hiányol. Budapest székesfővárostól épp a kellő távolságra fejlődtek a megfelleő méretű nagyvárosok, amelyek egy-egy szép nagy régió központjai voltak.
Pozsony, Kassa, Nagyvárad, Kolozsvár, Temesvár, Zágráb alkotta azokat az alközpontokat, amelyek - ha ma is egy országban lennének - úgy ellensúlyoznák a Duna-parti fővárost, mint Berlint a német nagyvárosok, vagy Párizst a francia vidék milliós-ötszázezres központjai. Tökéletesen arányos városszerkezet volt ez, a medencét körülvevő, kincsekben és iparban gazdag hegyvidékek és a mezőgazdaságnak otthont adó alföldek határán. Ma is tökéletes, virágzó és komplex gazdasági egységet alkotna ez a városszerkezet, csak hát hosszú ideig tart, amíg a virtuális határok fölött minden tekintetben újra szervesülnek a kapcsolatok. Trianon után maradt nekünk ez a vízfej, amelyben - és ami körül - az ország közel negyede lakik.
„A szmogon és a csinos forgalmi dugókon kívül ma már alig van olyan budapesti élmény, amiből egy vidéki magyar nagyvárosok lakói kimaradnának. Fokozottan igaz ez a fiatalokra, ami megint csak azt jelzi, hogy a különbség főváros és vidék közt folyamatosan csökken. (...) Tény, hogy a magyar vidék legalább olyan, mint mindenhol.” Hát igen, jó lenne, ha Bedének igaza lenne, de ebben nincs: a magyar vidék és Budapest között nő a szakadék és nem csökken. Ezt nem csak a fővárost és a vidéket - élethelyzetemből adódóan - egyaránt ismerő firkászként állítom: elég megnézni a Mandineren sokszor citált Ifjúság 2008 kutatás vonatkozó eredményeit:
„A kultúrafogyasztás helyszíneit tekintve elmondhatjuk, hogy a társadalom kettészakítottsága – 2000-hez és 2004-hez képest – tovább nőtt. A kulturális javak fogyasztását tekintve kialakult egy, a javakban dúskáló csoport, az ebbe tartozók elsősorban az elitkultúra szegmensei közül választanak. Mások viszont alig férnek hozzá bármiféle kulturális termékhez, s egy ponton túl már nem is ismerik fel saját szükségleteiket, ezért kulturális aktivitásuk az »elitkultúra intézményeinek használatában« formális. Különösen szembetűnő ebben a vonatkozásban Budapest és a községek ellentéte, mely lakóhelyek 15–29 éves korosztálya élesen elkülönül egymástól a kulturális fogyasztás jellegében és gyakoriságában. Míg a budapestiek élen járnak a magas kulturális értéket képviselő fogyasztásban (pl. színház, hangverseny, könyvtár, múzeum, kiállítás), addig a községekben lakó 15-29 évesek művelődési házakba, a helyi diszkókba, bálokra, mulatságokra járnak. (...) E feltűnő aránytalanság a kulturális intézmények látogatásának sűrűségében is megmutatkozik. (...) Barátaival tölti idejét a budapestiek 74 százaléka, a községben lakóknak pedig 62 százaléka. Egyébként minden más helyszínnél jellemző, hogy a fiatalabb korcsoportba tartozók, valamint a fővárosiak inkább látogatják azokat, mint az idősebbek és a községekben lakók. (...) Saját bevallása szerint a fiatalok 87 százalékának van olyan baráti köre, társasága, amellyel gyakran van együtt a szabadidejében. Elgondolkodtató, hogy 2004-hez hasonlóan a községekben egyfajta zártságot rögzíthetünk, hiszen az itt élők között vannak relatíve a legtöbben olyan 15–29 évesek, akik nem rendelkeznek barátokkal.”
Ezek a szomorú adatok sajnos felülírják Bede Márton optimista véleményét a Budapesthez közeledő vidékről. A magyar vidék persze sokszínű: vannak teljesen nyugati fejlettségű régiók - ahogy pl. a közép-magyarországi régió fejlettebb az Európai Unió átlagánál; de a kistelepülések (és távoli kisvárosok) fiataljai egyáltalán nem érzik úgy, hogy a fővároshoz, netán a nyugati országok vidékeinek átlagához közelednének. Saját példa: más a Balaton-Budapest tengelyen felnőni, mint mondjuk Tiszabőre bezárkózva lehúzni egy teljes ifjúságot, netán egy egész életet.
És aztán jön a Budapest-kritika: „Budapest, az Európai Unió nyolcadik legnagyobb városa nem vigasztalhatja magát ilyesmivel. Budapesten semmi, de tényleg semmi izgalmas nem épült az utóbbi húsz évben, ha pedig az ember hajnali háromkor megéhezik, egyetlen egy darab vendéglátóhelyen kap tisztességes ételt, ha amerikai gyorséttermeknéli jobbra vágyik. Budapest egy olyan európai főváros, ahol a legrangosabb színház igazgatójára elképesztő politikai nyomás nehezedik, mert olyan merész, hogy szexre emlékeztető jelenet állított színpadra.”
Hmm. Budapesten tényleg nem épült semmi izgalmas az elmúlt húsz évben. Általában annak örülünk, ha a száz évvel előtti (már megint trianonozunk), boldogult Monarchia-korabeli városnegyedeket felújítják, kipucolják, bezöldítik és elzárják az autóforgalom elől. Hogy megint úgy nézzenek ki, mint száz éve. A pesti, éjközépi gasztroélmények, hát, tényleg nem túl izgalmasak, bár e téren vagyok annyira plebejus, hogy hajnali háromkor nem Michelin-csillagot akarok bekapni. Viszont jártam már pár helyen Európában, és tapasztalataim szerint Pesten több kisbolt, kajálda és kocsma van nyitva reggelig, mint más nagyvárosokban: nem halunk éhen reggelig. Alföldi Róbert rendezése kicsit távolról került be a témák közé: valóban, egy fürdőruhában imitált orgia egy explicite az orgiáról szóló jelenetben ne legyen már megdöbbentő 2011-ben. Polgárpukkasztó előadások, és a róluk folytatott heves viták azonban megvannak máshol is, Bayreuthtól Varsóig.
Nyugati körképpel zárja cikkét Bede Márton: „Barcelonában és Milánóban is kevesebben laknak, mint Budapesten. Brüsszelben nagyjából fele annyian, Amsterdamban, Stockholmban, Lisszabonban, Koppenhágában még kevesebben. Aki ezek bármelyikében járt akár csak turistaként, pontosan tudja, hogy mennyivel kozmopolitább helyek Budapestnél. Budapestiként legközelebb majd akkor lehet vidáman vidékizni, ha egyszer ezt a várost nagyvárosnak lehet nevezni, mert olyan tényleg nincs másik az országban.”
Az a helyzet, hogy ezek többségében jártam, van ahol nem is egyszer. Brüsszelben éltem is egy kis ideig, de biztosan állíthatom: Budapest nem kevésbé kozmopolita a többségüknél. Mondom ezt a kozmopolitizmus értékelése nélkül. Javíthatatlan utazóként imádom mindegyik várost, csak úgy, önmagukért is. De a tökélyre fejlesztett Koppenhága ásító unalma, Brüsszel szürke, élettelen hivatali negyede és szedett-vedett belvárosa nem ér fel egy nyári pesti esthez a Duna partján, a Gödör környékén vagy a Margitszigeten, Budapest Európa-bajnok fekvéséről nem is beszélve.
Amszterdam is nagy kedvencem, de az oda látogatók többsége alulról súrolja a Pestre érkező vagy a Balatonra érkező brit és német bulihordák színvonalát. Budapest értékei, látképe, kulturális és életmódbeli kínálata miatt nem kell szégyenkezni: van mit bőven javítani, de ez a város egyszerűen egy jó hely. Egyszerűen jó. Amíg mi mindennap szidjuk, hol jogosan, hol megszokásból, hol a máshol szerzett tapasztalatok hiánya miatt, addig legfeljebb a külföldiek imádják helyettünk.