„XIII. Leó pápa 1891. május 15-én tette közzé Rerum novarum kezdetű híres enciklikáját, melyet a katolicizmus közéleti kiáltványaként tartanak számon azóta. A körlevél az újkori kapitalizmus kritikájának alapvető dokumentuma” – írta Farkas Péter a Magyar Hírlapban. Ezzel egy klasszikus mítoszt fogalmazott újra, miszerint a katolikus egyház kapitalizmus-ellenes volna. Ezzel szemben, aki elolvassa a Rerum novarumot, bajosan olvashat ki belőle „kapitalizmus-ellenességet”.
Az egyház nem valamiféle harmadik utat javasol szocializmus és kapitalizmus között, habár a (magyar) katolikus közvélemény általában így gondolja. A 120 éves Rerum novarum valóban a katolikus egyház társadalmi (és nem „szociális”) tanításának alapvető dokumentuma. Megjelenése óta él az a mítosz, hogy ezzel megszületett a keresztényszocializmus, és a katolikus társadalmi tanítás azonos ezzel a „keresztényszocializmussal”. Mi sem áll távolabb a valóságtól. Farkas Péter persze nem teszi le a voksát a keresztényszocializmus mellett, viszont cikkében épp olyan kitételeket idéz az enciklikában, amelyek annak kapitalista értelmezését erősítik – imigyen ellentmondva saját magának is.
A Rerum novarum kapitalizmus-ellenességének mítosza valószínűleg azon alapulhat, hogy XIII. Leó pápa kiállt a munkások önszerveződési joga (szakszervezetek) mellett, természetesen szót emelt a munkások kizsákmányolása ellen, a méltányos bér és általában az emberséges bánásmód mellett. Sőt, az államnak kiegyenlítő szerepet szán, mivel „valójában kizárólag az ő munkájukból származik az állam gazdagsága” (mármint a dolgozókéból, RN 27, 28). Kijelenti, hogy „a gazdagok amúgy is körül vannak véve saját védőbástyáikkal, s így kevésbé szorulnak rá az állami védelemre, míg a szegények tömegei, akik semmilyen saját eszközzel nem rendelkeznek érdekeik megvédésére, kizárólag az államra támaszkodhatnak.”
Azonban az enciklikából nehéz volna kiolvasni azt, hogy az állam feladata valamiféle nagymértékű újraelosztás megvalósítása. Sokkal inkább a törvényi védelmet szorgalmazza, valamint az önsegélyező, önszerveződő egyesületek, érdekvédelmi szervezetek létrejöttét. Szól mind az állam, mind a munkaadók, mind a munkavállalók jogairól és kötelességeiről. Kétségtelen, hogy az „éjjeliőr állam” hívei számára talán túlzott szerepet tulajdonít az államnak XIII. Leó.
Viszont.
Tomka Miklós, a Pázmány szociológia tanszékének nemrég elhunyt vezetője, vallásszociológus a katolikus társadalmi tanítás legfontosabb dokumentumait összefoglaló kötethez írt előszavában (Az egyház társadalmi tanítása: dokumentumok. Szerk. Tomka Miklós, Goják János – Budapest, Szent István Társulat, 1993, 9-26.) rámutatott: a korabeli kritikák éppen a későbbi „kapitalizimus-ellenes enciklika” ellentétét fogalmazták meg: azzal vádolták XIII. Leót, hogy „szentté avatta” a magántulajdont. Tomka szerint a pápa „individualista módon” értelmezte a magántulajdont, „megváltoztathatatlannak” tartja a kapitalizmust és úgy véli, hogy az embertömegek szegénységét sem lehet felszámolni. A korabeli kontextusban az enciklika tehát éppenséggel túlzottan „kapitalistának” tűnt.
Való igaz, XIII. Leó a magántulajdont kiterjesztendőnek, nem pedig megszüntetendőnek tartja (a nincsteleneket is tulajdonhoz juttatná). Mindehhez tudni kell: Erfurtban épp 1891-ben fogadták el az európai szocialisták Marx tételét, hogy a tulajdon mindenestül megszüntetendő. Emellett a pápa a klasszikus agrártársadalmakból indult ki, ahol természetes volt, hogy a legtöbben a földjükből élnek. A tulajdon tehát akkoriban elsősorban földtulajdont jelentett. Ha II. János Pál javaslatát megfogadjuk, és kapitalizmus helyett piacgazdaságról beszélünk, akkor azt mondhatjuk: az önálló gazdálkodó földműves nem éppen az a személy, aki szemben áll a kapitalizmussal; sőt, önálló gazdálkodóként tulajdonképpen vállalkozó. Leó pápa a korában viszonylag új jelenségnek számító bérmunkások (mindenki, akit „alkalmaznak”) problémáira igyekezett választ adni.
A Rerum novarum szerint a tőke és a munkás egymásra van utalva (ezt ki vitatná a legádázabb „kapitalisták” közül, akár ma is?); a sztrájkot pedig rossznak tartja, de nem a tiltását, hanem az okainak megszüntetését javasolja (ez persze egy kicsit a probléma megkerülése, ami időnként előfordul a katolikus megnyilatkozásokban). A pápa hosszan taglalja és kritizálja a szocialisták elképzeléseit a magántulajdon megszüntetéséről és minden ember egyenlőségéről.
Mindehhez tegyük hozzá: a katolikus társadalmi tanítás jelenleg meglehetősen kiterjedt szövegkorpuszt jelent. Ennek egyik első, nem pedig utolsó darabja a Rerum novarum. Mindegyik enciklika, megnyilatkozás kora problémáira koncentrál. Így aztán a különböző dokumentumok megállapításai, javaslatai közt vannak hangsúlyeltolódások, sőt talán ellentmondások. Nyilvánvalóan más problémákat lát a földművestársadalom primátusából kiinduló Rerum novarum, mint a szolgáltatói szektor felfutása, az információs társadalom megszületése után keletkezett, II. János Pál-féle Centesimus annus (CA, 1991), illetve a sorban legújabb, XVI. Benedek-féle Caritas in veritate (CV).
2011-ben valószínűleg nem az 1891-es Rerum novarum lesz az az enciklika, amiből az aktuális problémákra való reagálást keresni kell. Épp a hétvégén írt arról a Konzervatóriumon (itt és itt) Szalai Ákos és Mike Károly a CA-t elemezve, hogy a katolikus társadalmi tanítás nem éppen kapitalizmus-ellenes, a CV-ről pedig korábban többfelé is kifejtették hasonló véleményüket (pl.: Index, Kommentár). De ha valaki nem értene egyet az ő interpretációjukkal, kapitalizmus-ellenesnek még akkor sem találhatná az egyház tanítását.
Az egész mélyén persze az a kérdés húzódik meg, hogy mit értünk kapitalizmuson. A Magyar Hírlap szerzőjének értelmezése szerint a kapitalizmus nyilván szinonim a „kizsákmányolással”, azzal, hogy a szemünk (vagy inkább a munkaadó, vállalkozó szemének) fénye helyén dollárjelek kattognak, és hogy az állam szabadon hagy garázdálkodni mindenkit, nem állapítva meg szabályokat. Ugyanezt szokták érteni a misztikus „neoliberalizmus” fogalma alatt is, hozzácsapva még a „fogyasztói társadalmat” és Amerikát.
Nekünk azonban még Reagennel és Thatcherrel szimpatizáló szívünk is azt súgja, hogy a kapitalizmus nem szükségszerűen azonos a fogyasztói társadalommal, a materializmussal, az állam teljes kiiktatásával, mindenféle szabályozás megszüntetésével és valamiféle darwinista társadalomszemlélettel. És nem látom be, hogy az ingyenesség fontosságának hangsúlyozása, a személyes odafordulás, illetve az, hogy nem nézzük mindenki minden cselekedetét a gazdasági haszon szempontjából, miért is lenne antikapitalista nézet.
A vita ugyanakkor folytatható azokkal a régi kérdésekkel, hogy mennyire nyúlhat bele az állam a gazdaságba (az európai jóléti államok alapvetően kapitalista voltát sem vonja kétségbe senki, pedig ezek szociális rendszere az USA-ban már kommunizmusnak számítana), vagy épp mekkora szociális hálóra van szükség. Utópiaellenes lelkünk azt sugallja ugyanakkor, akármennyire is kapitalizmuspártiak vagyunk, az sem lesz sosem tökéletes, és vannak hibái. A fogyasztói társadalom és a materializmus viszont nem kapitalizmus-specifikus elfajzás, ugyanúgy létezhet a szocializmusban is.
Ne képzeljük azt, hogy vannak gazdasági modellek, amelyek bent vannak egy fiókban, és mindig azt vesszük elő, amelyiket jónak tartjuk. Hejj, ez hibádzik, lecseréljük - ez így nem megy. A feudalizmust, majd a kapitalizmust nem mérnökök találták ki, majd próbálták megvalósítani, hanem kialakultak, és működtek-működnek. Attól még, hogy az egyház rámutat a kapitalizmus hibáira is, nem lesz kapitalizmus-ellenes. Kizsákmányolni a másikat, tárgynak nézni, visszatartani a munkás bérét, stb - ezek minden idők minden gazdasági berendezkedésének bűnei, mivel egyszerűen emberi bűnök. Rendszerszinten kiküszöbölhetetlenek, még ha beszél is az egyház stukturális bűnökről is - amelyek ránk nehezedő súlya talán csökkenthető, de megszüntetni ezt sem lehet.
II. János Pál úgy fogalmazott (sajnos talán kissé kerülve a konkrétumokat): „Ha a kapitalizmus olyan gazdasági rendszert jelent, amely elismeri a vállalkozás, a piac, a magántulajdon és ebből következően a termelőeszközök felhasználásával járó felelősség, valamint a szabad emberi kezdeményezés alapvető és pozitív szerepét a gazdasági életben, a válasz természetesen igen, még ha talán helyesebb lenne vállalkozói gazdaságról, vagy piacgazdaságról, vagy egyszerűen szabad piacgazdaságról beszélni. De ha a kapitalizmus alatt olyan rendszert értünk, amelyben a gazdasági téren érvényesülő szabadság nem egy olyan szilárd politikai rendbe illeszkedik, amely a gazdasági szabadságot a teljes emberi szabadság szolgálatába állítja és a teljes emberi szabadság egyik összetevőjének tekinti, melynek etikai és vallási magja van, akkor a válasz egyértelműen nem.” (CA 42)
*
A Rerum novarum 120 éves jubileuma kapcsán május 11-én rendeznek konferenciát a Pázmány jogi karán. Az egyház társadalmi tanításának kompendiuma pedig egy az egyben megtalálható a Vatikán honlapján, magyarul is.