Ma huszonöt éve történt az, hogy nem tudtunk semmit. És még a következő napokban sem. Egy szabad ország mérnök-fizikusának kellett észrevennie azt, hogy ruháját belepte a radioaktív szenny. A por, a kommunista kísérlet eredménye addigra bejárta Európát, de a Kreml még mindig nem felelt.

  Csernobil a kommunizmus utolsó bosszúja volt? Vagy az utolsó szög annak koporsójába? Talán mindkettő. A 25 évvel ezelőtti baleset egyszerre állít emléket a magát mindenhatónak képzelő tudomány határainak és egy egyszerre embertelen, ugyanakkor gyáva rendszer végnapjainak. Méltó záróköve volt ez a Szovjetuniónak, ennek a hetven évig tartó emberkísérletnek és természetgyalázásnak.

  Mert nem igazán az atomenergiával van a baj: Csernobilban felkészületlen, alkalmatlan tudósok fogtak kísérletbe, hogy kipróbálják a rendszer tűréshatárait. De minden, amit az ember alkot, tökéletlen - főleg akkor, ha tökéletlen emberek játszadoznak vele. Arra voltak kíváncsiak, hogy ha egy vészleálláskor megszűnik a külső áramforrás, akkor az azt pótló dízelgenerátorok beindulásáig elegendő áramot tud-e adni a leállás után lassuló gőzturbina-generátor – írja az Index által idézett tanulmány.

  A folyamatok azonban hamar önjáróvá váltak, amihez tervezési hiányosságok és emberi mulasztások is hozzájárultak. A kezelhetetlen blokkban harminc gigawattra ugrott a teljesítmény, hirtelen nagy mennyiségű gőz keletkezett, a fűtőelemek tárolói felhasadtak, a hűtőcsövek megrepedtek. A bekövetkező gőzrobbanás ötven méter magasra repítve a háromezer tonnás reaktortetőt. A vízgőz és a grafit gyúlékony hidrogént és szén-monoxidot termelt, a gázok a szabadba jutva oxigénnel keveredtek, majd berobbantak. A robbanás begyújtotta a grafitmoderátort, ami napokig égett. A radioaktív anyag a grafittűz által felmelegített levegővel magasra jutott, a délkeleti szél pedig Skandinávia felé fújta a radioaktív felhőt.

  Ötéves voltam akkor: pont ahhoz a nemzedékhez tartoztam, amelyet a legjobban féltettek az elhallgatott robbanás és annak következményei miatt. A félelmek jogosak voltak: a társadalom túlnyomó többsége nincs felkészítve váratlan nukleáris katasztrófákra, természetes reakció tehát az aggódás. Kutatások több ezerre teszik a Csernobilhoz köthető halálos áldozatok számát, a félelmek azonban sokszor túlzóak voltak: nem haltak meg százezrek közvetlenül a katasztrófa miatt. Persze, egy emberélet is sok.

  A gondolat azóta is ott kering a józanabb fejekben: rendben, atomenergia, most nem tudunk jobbat, nem tudunk kényelmesebbet, nem tudunk hatékonyabbat. Atomenergia-realistaként többször is mondtuk: szélkereket, ezeret, de azok még nem tudják kiváltani az erőművek termelte energiamennyiséget, amelyek fenntartják a civilizáció jelenlegi szintjét. Atomerőművek százai termelik az energiát szerte a világban, gond és környezetszennyezés nélkül. Csernobilban a gondatlan kísérletezés okozta a katasztrófát, Fukusimában pedig a földrengés és a cunami halálos kombója.

  Ha akarjuk, kordában tudjuk tartani a nukleáris energiát. De két dolog hatalmasabb nálunk: a természet és az idő. A természeti katasztrófákat nem tudjuk megállítani az atomerőművek falánál, az időt pedig évezredekben mérik az atomenergiában. Tényleg tudunk százezer évig kitartó atomtemetőket építeni? Meglesz-e mindvégig a tudásunk arra, hogy nyeregben maradhassunk az általunk teremtett rémmel való viaskodásban? Adhat-e erre megnyugtató választ bárki a világban?