„Az a bölcsesség, ha népének hite és szokásai szerint él az ember.” (Hegel)

  Van úgy, hogy az ember álmából riad fel, jeges verítékben fürödve, „Úristen! új alkotmány van!” – hasít belé villámcsapásszerűen. Majd megnyugszik lassan és Kukorelli István Alkotmánytan című művét (kartonkötésben, 573 oldalon, 4980 Ft-ért) magához szorítva elszunnyad újra. Álmot lát.
 
  Álmában Alkotmányország kies utcáit járja, ahol az utcák mentén szépen, egyenlő térközzel parkolnak az autók, mindegyik fölött kék neonbetűkkel villog a hátralévő parkolási idő. Alkotmányország polgárai feszes sorokban állnak a parkolóautomaták előtt, majd a díjat bedobva visszamennek a sor végére, mert az okosan programozott automata pontosan annyi időt ad, amennyi a sorálláshoz kell. Boldogok mindannyian, ehhez kétség nem fér, hiszen az égen lángbetűkkel áll az alkotmány első sora: „Minden ember szabadnak születik”; majd alatta, apróbb betűkkel, tudós alkotmányjogászok bölcs levezetése következik, hogyan teszi e mondat szükségszerűvé, hogy életüket szabadon a parkolóautomaták előtt töltsék. A horizonton – mert az égbolt közepétől odáig ér a levezetés – a betűk már nagyon aprók, nem is olvashatóak, de nem baj, az egész az alkotmányos logika hideg gyémántfényében tündöklik és gyönyörű.

  Emberünk álmában felébred ekkor és ijedten konstatálva, hogy elaludt, leszalad autójához, hogy munkába induljon. A megengedett sebességet túllépve igyekszik késését behozni. Természetesen megállítják és megbüntetik. Az intézkedés során a szomszéd ékszerésztől kilépő rabló leteszi a véres kést és a zsák ékszert, hogy aláírja – tanúként – a jegyzőkönyvet és hősünk már mehet is a dolgára. Illetve a dolgára nem, mert a munkahelyén közlik vele, hogy rendszeres késés miatt kirúgták. Bánatában vesz két napilapot és kocsmába megy, fröccsöt rendel, leül. Kezébe veszi az egyik napilapot és azt olvassa benne, hogy az új alkotmány egyesíti a nemzetet, azután kezébe veszi a másikat és azt látja, hogy ellenkezőleg: megosztja a nemzetet. Ujjával középen vonalat húz az asztalt borító koszba és és leteszi a lapokat, az egyiket jobbra, a másikat balra. Unicumokat rendel és valahányadik után látja, hogy két oldalon lévő napilapok között elektromos kisülések jönnek létre és azok, a kilöttyent Unicumba kirajzolják Thomas Jefferson arcképét, alatta felirat: Megszívtad.
 
  Különös dolgok az álmok, főleg így alkotmányozás idején. Mert hát mi mást is tehetnénk, mint álmodunk bölcs szavakat, ragyogó paragrafusokat, melyek jó irányba viszik életünket, igazi közösségé kovácsolnak bennünket. Az élet azonban nem egy hajókirándulás. Itt van mindjárt ez a fránya történelem. A történelem ugyebár egy hosszú mese arról, hogy miket tettek az emberek egymással, önmagukkal és a papírral, amire leírták. Nos, nálunk ez úgy alakult, hogy országunk történetét az országlakók módszeresen kétféleképpen olvassák, hogy hányan így és hányan úgy, annak meghatározására most nem vállalkoznék, mindenesetre a kétféle olvasat kizárja egymást.
 
  Az egyik olvasat szerint történelmünk - a világ történetéhez hasonlóan - az osztályharcok története. E megközelítés lehetővé teszi a Dózsa Györgytől, Kun Bélán át Rákosi Mátyásig ívelő pugacsovista fejlődés elgondolását. A narratíva szerint Magyarország története a kudarcok története, a kudarcok oka a mohó, széthúzó, maradi és ostoba nemesség, akik katasztrófából katasztrófába kormányozták az országot. Közülük az egyetlen üdítő kivétel Károlyi gróf. Azt, hogy egyáltalán, mindezek ellenére, még vagyunk, kizárólag a városi, német, zsidó, baloldali progressziónak köszönhetjük. Ők jelentették/jelentik az egyetlen üdítő színfoltot ebben a barbár országban. „Ázsia Vecsésnél kezdődik.” Szerintük az ún. „Történelmi Alkotmány” a Szent Koronáról való spiritualista ábrándozásból, a Tripartitumból és a zsidótörvényekből áll, emblematikus figurái pedig Werbőczy és Jaross Andor. Mohácsot és Trianont megérdemeltük, a zsidókat a magyarok deportálták – punktum.
 
  A másik olvasat szerint történelmünk egy nagy, nemes és hősies nép vergődése a balszerencse karmai között, külső és belső ellenségek hálójában. Traumáink vérlázító igazságtalanságok, melyekért ha mi nem is, de az Úr Isten megfizet egyszer. Legtöbb bajunkat a városi, német, zsidó, baloldali progressziónak köszönhetjük, a zsidókat a németek vitték el - punktum.
 
  Mint látható, a kompromisszum igencsak távoli lehetőségnek tűnik. Marad az, hogy csak az ország egyik fele mondja magának az alkotmányt, a másik meg lesi, hogy mikor írhat egy olyant, amely majd neki tetszik. Bárki bármit mond, az 1949-es alkotmány önmagában is a szakítás gesztusa volt az előző ezer évvel. Európa egyik legrégebbi – igaz éppen király nélküli – királysága szűnt meg ezzel, a nemesi címek megszüntetésével pedig a nyomát is el akarták tüntetni a múltnak, ami akkor éppen a tegnap volt.

  Pedig írott alkotmány nélkül meglepően sokáig kihúztuk: jó ezer évig, ami nem kis idő és arra utal, hogy kellett lennie valaminek, amit ma szívesen hívnak történelmi alkotmánynak. Sokan úgy vélik, írott alkotmány hiányában önkényessé válik a jogszolgáltatás – de hát a mai nem önkényes valahol? Másodszor azért, mert „nincs a törvénynek olyan betűje melyet egy aranypénzzel ne lehetne letakarni” - mondta valamelyik római császár – nálunk rézzel is lehet. A jogi akcionizmussal szemben – horribile dictu – Marxnak van igaza, aki rámutatott, hogy a jog sohasem hoz létre új állapotokat. Valahogy mindig az éppen uralmon lévők hatalmát, a status quót erősíti meg, és semmi köze sincs ahhoz, amely mindannyiunkban valahogyan mégis közös: az igazságérzethez.
 
  Persze nagyszerű alkalom az alkotmányozás arra, hogy mindenki kieressze a gőzt, vagy rémüldözhessen kicsit. Lehet emlegetni, hogy mi került bele és mi maradt ki belőle. Vigaszul megjegyezzük, hogy bármi kerüljön is bele, az biztos, hogy összemérhetetlenül több maradt ki. Az élet ugyanis sokszínű: sokkal változatosabb és érdekesebb, mint bármilyen paragrafus-palota. Milyen is legyen hát a Jó Alkotmány? Nos – Feyerabenddel szólva –, bármi megteszi.

  Egy ország működését, egy nép életét nem az a néhány paragrafus határozza meg, még csak nem is a liberális bölcsesség pillanatnyi álláspontja, hanem a tradíció, melyben egy nemzet él és amely szerint tesz-vesz a mindennapjaiban.