„You say you'll change the constitution
Well, you know...” (The Beatles - Revolution)
Vigyázat! Hosszú leszek és kissé csapongó. Mint az új alaptörvényünk.
Hazánknak rövidesen új alkotmánya lesz. Ez szinte eldöntetett tény. Örüljek vagy aggódjak, nevessek vagy sírjak? Nos, a szélsőértékeket le lehet faragni: nem én vagyok az, aki a lopakodó diktatúra vagy az eljövendő Orbán-királyság miatt aggódik, ugyanakkor az alkotmányozás láttán nem lelek kitörő örömre sem. Sőt, azt sem gondolom, hogy ez a legfontosabb ügye Magyarországnak.
Jól van ez így? Ezt kellene éreznünk, gondolnunk, velem együtt sokaknak, amikor Magyarország új alaptörvényét szövegezik és fogadják el? Hiszen az alkotmányozás képe úgy lebeg előttünk, mint egy magasztos esemény, amikor történelmi korok államférfijai egy nagy küzdelem végén, egy teljesen új rendszer megalapításakor megszövegezik, elfogadják és esküt tesznek A Nemzet Alaptörvényére, bónusz távolba meredő tekintet, patetikus sóhaj, kéz a szíven, meg nemzeti egység, ami összeforr.
Összeforrás – az ellenzéki pártok távolmaradása miatt – viszont nincsen. Hacsak nem tekintjük annak a kétharmadot. A tavaly óriásira a nőtt Fidesz annyi rétegét fedi le a társadalomnak, hogy a párt egyre inkább a magyar lakossághoz hasonul, annak minden előnyével és hátrányával, kedvelt és kritizált tulajdonságaival egyetemben. E tekintetben hasonlít az MSZP egykori, összeomlás előtti állapotára: anno a szocialisták voltak azok, akik mindenkinél jobban ismerték a magyar választók valódi gondolatvilágát. A Fidesz többek között ennek a tudásnak az elsajátításával tudott maga mögé állítani ennyi szavazót tavaly.
*
A sokszínű tábor képviseletének igénye – illetve az a természetes szándék, hogy az alkotmány a magyar nemzet egészéhez szóljon – vezethetett ahhoz, hogy az új alkotmány régi és új értékek, konzervatív és progresszív megoldások egyvelege lett. A preambulumban jobboldali, konzervatív értékek dominálnak, ugyanakkor az alaptörvény második és harmadik generációs jogokat is felsorol, amelyek jellemzően a progresszívek, baloldali liberálisok szívügyei szerte a világban. Számos meglebegtetett, a jobbos törzsszavazóknak kedves ügyet ejtettek: nem lesznek vármegyék, hivatalos címeres zászlók sem, és ami túlmutat világnézeteken, nem tiltják be az abortuszt, bár a magzati életet a fogantatástól kezdve védik. És továbbra sem lesz engedélyezve a melegházasság, amit az EUobserver úgy interpretált, hogy betiltják azt. Khm. A regisztrált együttélés viszont az alkotmánytól függetlenül, továbbra is érvényben marad.
Bekerül az alkotmányba az államadósság csökkentésének alkotmányos kötelezettsége, ami teljesen aktuális nemzetközi trendekkel korrelál – ahogy a(z újraszabott) Költségvetési Tanács jogköreinek bővítése is. Utóbbival Magyarország teljesíti az európai Stabilitási és Növekedési Paktum Euró Plusz kiegészítésének egyik feltételét is – más kérdés, hogy Magyarország ehhez a pluszcsomaghoz egyéb okok miatt nem csatlakozik. Eddig csak az alkotmány egy pár eleméről írtam, de máris látszik az ügy rendkívüli összetettsége.
Az alaptörvény mintha egy különös intellektuális és politikai belső küzdelem lenyomata lenne: úgy mondani valami újat, valami nagyot, hogy közben mégse lépjünk ki a szinte az egész világ által követett paradigmából. Akármennyi kritikusa van a politikai paletta különböző szélein a liberális demokráciának, mégsem lehetséges kilépni ebből a keretből. Az új magyar alkotmány – bármennyire is aggódnak ellenzői – ebben a paradigmában marad. Mit szültek akkor nekünk a hegyek? Hetek óta nem tudom elhessegetni a gondolatot: nem lett volna egyszerűbb (s politikailag kényelmesebb) megoldás, ha 2011-re számozzák át az eddigi alkotmányt, és írnak elé egy szép preambulumot? Mert végső soron _annyira_ sok minden nem változik meg, mint amire sokan számítottak - ki reménykedve, ki rettegve. Ráadásul, Huhogó Jánossal némiképp egyetértve a „hatályos magyar alkotmány nem technokrata jogszabályhalmaz, ami nem méltó tiszteletre és védelemre, hanem élő jog, amit az Alkotmánybíróság gyakorlata csiszolt tovább”. Ez az organikus jogfejlődés, amit valamiért kedvelünk a paletta innenső oldalán.
*
Írtunk már a preambulumról: részben számunkra is fontos értékek szerepelnek benne, ugyanakkor túlírt, hosszú a szöveg, amely ezért erejét veszti. Írtunk az új alaptörvény legfőbb rendelkezéseiről: Magyarország független, demokratikus jogállam. Magyarország köztársaság. A hatalom forrása a nép. A nép hatalmát választott képviselői útján, kivételesen közvetlenül gyakorolja. A magyar állam működése a hatalom megosztásának elvén alapszik. Mindezek, kiegészítve az alkotmánytervezet Szabadság és felelősség fejezetének alapvető emberi jogokat tartalmazó felsorolásával, világosan kifejezik: Magyarország liberális demokrácia marad. Magyarország alkotmánya továbbra is a demokrácia paradigmarendszerében értelmezhető.
Alapos kritikát írt viszont az alkotmánytervezetről az Eötvös Károly Közpolitikai Intézet, a Magyar Helsinki Bizottság és a Társaság a Szabadságjogokért, megjegyzéseikkel érdemes foglalkozni. A jogvédők kritizálták, hogy az állampolgárok jogai mellett azok kötelezettségeiről is szót ejt az alkotmány. Mit is nevesít a tervezet ezekből? „A szülők kötelesek kiskorú gyermekükről gondoskodni. E kötelezettség magában foglalja gyermekük taníttatását. A nagykorú gyermekek kötelesek rászoruló szüleikről gondoskodni”. A másik kötelezettség a honvédelem és rendkívüli állapot esetén néhány, az állam által előírható kötelező tevékenység, feladat. A baj csak az, hogy mindezek többségét az eddigi alkotmány is kötelességként nevesítette, szinte szóról szóra ugyanígy fogalmazva. Akkor tehát mi is a gond az alkotmányos kötelezettségekkel, amelyek nem lépik túl az általánosan elfogadott mértéket?
A jogvédők vitatják azt is, hogy bekerült az alkotmányba „a hűség, a hit és a szeretet”, amely a civil szervezetek szerint az alapvető jogok korlátozásának alapjául szolgálhat. Nos, amennyire vitatható (és kedvesen sutának tűnő) tény az, hogy a szeretet bekerült, legalábbis a preambulumba, annyira érthetetlen az is, hogy a jogvédők szerint ez korlátozhatja az alapjogokat. Netán mi leszünk az első ország a világon, amely létrehozza a felebaráti szeretet diktatúráját? Arról persze lehet filozofálni, hogy milyen szeretetről beszélünk. Mike Károly a Heti Válaszban ír a szó közéleti értelmezéséről, amivel egyet lehet érteni: „Mindenekelőtt a szeretet szót ki kellett emelnie a szentimentalizmus mocsarából, melybe a romantika taszította. A (poszt)modern ember ugyanis csaknem menthetetlenül romantikus: a szeretet mértékének nem fogad el mást, mint az érzelmek hőfokát. A privát szférán túl emiatt a szó használatát álszentnek tartja. A menedzser, aki szereti az alkalmazottait? Ajjaj! A politikus, aki szereti a választóit? Na ne! A pápa szerint márpedig: de. A szeretet eredeti jelentése ugyanis: a másik javának akarása és cselekvés a másik érdekében. Semmi szirup.”
Jogos a kritika viszont abban, hogy az új alaptörvény több ponton is szűkíti az Alkotmánybíróság jogköreit. Ez akkor is így van, ha tudjuk: Magyarországon alakult ki Európa talán legerősebb alkotmánybírósága az elmúlt húsz évben. Olyannyira, hogy egyes olvasatok szerint végső soron az Ab egyfajta törvényalkotás fölötti túlhatalomra tett szert, és a fékek és ellensúlyok rendszerének harmóniája épp az Ab bizonyos korlátozásával érhető el. Egy másik változtatással viszont éppen erősítik az Ab-t, annak stabilitását: az Alkotmánybíróság létszáma 15 főre nő, a tagokat 12 évre választják.
A másik felvetett kérdéskör az ombudsmanokat érinti: jelenleg a virágzó magyar demokrácia jegyében négy jogvédő országgyűlési biztosunk is van. Viszont maga Szabó Máté, az állampolgári jogok országgyűlési biztosa nyilatkozta 2009-ben, hogy hazai ombudsmani rendszer „a világon a legdrágább és legpazarlóbb”, ezért nincs szükség négy biztosra, elég, ha az általános ombudsman – nem meglepő módon, ez ő maga – gondoskodik az állampolgári jogok betartatásáról. A többi biztos nyilván nem ért egyet vele, de az új alaptörvény tervezete végül tényleg egy biztost tartana meg a négyből. Úgy vélem: az, hogy egy vagy több ombudsman és azok szervezete ügyel jogainkra, nem feltétlenül tartozik a demokrácia legégetőbb kérdései közé. Nem jó viszont az, hogy az igazságszolgáltatás, a bírói rendszer körül több kérdés tisztázatlan marad, míg számos más területet is későbbi, még nem ismert sarkalatos törvényekben szabályoznak.
Fontos tény, hogy az eddig kívülről szinte feloszlathatatlan országgyűlést, ha a Költségvetési Tanács nem egyezik meg a parlamenttel, és ezért nem születik meg az adott év március 31-ig a költségvetés, az államfő feloszlathatja. Ez a jövőben – ismerve a hazai politikai viszonyokat – valóban instabilabbá teheti a térségünkben eddig példátlanul betonbiztos, négy évre választott és addig ki is tartó országgyűléseket. Az elmúlt évek politikai fejleményeit látva viszont véleményes, hogy a rigorózus stabilitás vagy épp a rugalmasabb feloszlatási szabályok szolgálják-e jobban a magyar demokrácia érdekeit.
Kérdéses a kritikusok azon logikája is, mely szerint az országgyűlés által hozott törvényekről döntő Alkotmánybíróság esetében az Ab jogainak korlátozását, míg a KT kapcsán az országgyűlés fölötti jogok kiterjesztését fájlalják.
*
Az, hogy a kétharmados, ergo alkotmánymódosításra avagy új alkotmány megszavazására feljogosított parlamenti többség változtatást eszközöl az alkotmányos rendszerben, nem jelenti azt, hogy a demokrácia csorbulna. A fenti változtatások az alkotmányos rendszer legfeljebb közepes erejű megváltoztatását, s nem teljes átírását jelentik.
Jogos viszont az a kritika, hogy a jelenlegi alkotmány elfogadása nem az alkotmányozási folyamat végét, hanem csak egyik állomását jelentik, hiszen csak a későbbi, sarkalatos törvények szabályoznak több területet is. Ez azt is megakadályozza, hogy az új alkotmányról és az ebből kialakuló (drasztikusan ugyan át nem szervezett) alkotmányos rendszerről végleges véleményt formáljunk.
Az eddigi alkotmányozásról viszont megvan a véleményünk. Tegyük fel az alapkérdéseket: ki alkotmányozhat? A kétharmados parlamenti többség. Ez most rendelkezésre áll egy pártszövetségnek. Az alkotmányt tehát akkor is demokratikusan, legitim módon fogadják el, ha csak a Fidesz-KDNP szavazza meg. A következő kérdés: van-e alkotmányozási kényszer? Nincs. Viszont van alkotmányozási lehetőség, és a kétharmaddal rendelkező politikai erő úgy döntött, lesz új alkotmány. A Fidesz történelmileg arról ismert, hogy berúgja a közjogi gólt, ha üres a kapu. Miért is tett volna másként?
Persze, tehetett volna mást. Kérdés: miért éppen most kellett új alkotmányt elfogadni? Bár a balos közhiedelemmel ellentétben Orbán már a választások előtt is beszélt arról, hogy új alkotmányt kell elfogadni, ezzel nem kellett volna ennyire sietni. Egyrészt: az EU-elnökség közepén vagyunk, valószínűleg nincs olyan EU-tagállam, amely egy ilyen plusz politikai és közigazgatási teher kellős közepén folytatja le az alkotmányozást. A második probléma, s ebben is igazuk van a kritikusoknak, az alkotmányozási időszak, az erről szóló vita rövidsége: néhány hét alatt lezavartuk Magyarország új alaptörvényének megtárgyalását. A harmadik: az alkotmányozás kőkemény politikai vitává való alakulása. Ebben felelőssége van a kormánypártoknak és az ellenzéknek is. A Fidesz tavaly új rendszert hirdetett, a Nemzeti Együttműködés Rendszerét, de hol van ma ez a kifejezés a kommunikációjukból? S ha csak egynyári ötlet volt, miért kellett belevágni? A kifüggesztetett NENYI-t például az Index értesülései szerint a preambulumra cserélik majd.
Az új rend, az új rendszer alapköveként, s az ancien régime lezárásaként belevágtak az alkotmányozásba, amely éles válaszút elé állította az ellenzékieket. Az MSZP a rendszer ellenzékének szerepét vette fel (s ez számos veszéllyel jár a jövőben, nem csak az MSZP, hanem a kormány és a politikai rendszer egésze számára); az LMP sokáig lebegtette, de végül kivonult az alkotmányozásból; a Jobbik részt vett az üléseken, de végül nemmel szavaz az alkotmányra. Ahogy még maga Szili Katalin is. Mától pedig indulnak az Alkotmányellenes Tüntetési Napok, 4K!-tól a chartásokig.
Az optimális esetben össznemzeti akaratot tükröző, összpárti elfogadáson alapuló alkotmány helyett tehát csak a Fidesz-KDNP fogja elfogadni az új alaptörvényünket. Ez a tény önmagában megrendíti az alkotmány és az erre épülő, megújított alkotmányos rendszer alapjait, s számos kérdést vet föl a közeljövővel kapcsolatban. Akkor is így van ez, ha – a Konzervatóriummal egyetértve – dőreség feltételezni, hogy száz százalékos konszenzus teremthető akár most, akár a jövőben az alkotmány szövegéről. Tudna-e közös nevezőre jutni Semjén Zsolt, Vona Gábor és Schiffer András?
Az alkotmány jövőjével kapcsolatban azonban továbbra is fennáll a nagyfokú bizonytalanság. Hiszen azon túl, hogy a sarkalatos törvényeket nem ismerjük, azt sem tudhatjuk, mi lesz 2014-ben, 2018-ban vagy még később a politikai felállás. Feltehetjük viszont, hogy továbbra is kétharmadra lesz szükség az alkotmány megváltoztatásához vagy egy új alkotmány elfogadásához. Egypárti kétharmada viszont a következő ciklusokban valószínűleg sem a Fidesznek, sem más pártoknak nem lesz, hiszen rendkívül ritka a jelenlegi konstelláció egy demokráciában. Kizárni persze semmit sem lehet, annál turbulensebb időket élünk manapság. Az új alkotmány viszont nagy valószínűséggel hosszú évekig, évtizedekig velünk marad – még az explicite ideiglenes alkotmányunk is húsz évig maradt velünk. Mi történik majd egy megváltozott politikai felállásban, amikor az alkotmányra nemet mondó pártok, vagy ma még nem is létező pártok kerülnek többségbe, s kell felesküdniük az elutasított alaptörvényre? Az idő és a megszokás elmossa majd a régi ellenállást?
Tartok tőle, hogy a jelenlegi helyzet kinyitotta Pandora szelencéjét, és olyan következmények is eljöhetnek egyszer, amelyekkel az alkotmány megalkotói nem számoltak. Ennek előszele volt az az elsőre egyszerűnek tűnő kérdés is, hogy pl. mi történik, ha az MSZP nem esküszik fel az új alkotmányra. A legvadabb feltevéseket megcáfolandó érkezett a kormányzati válasz: nem kell felesküdni a jelenlegi ciklusban az új alkotmányra. S a következő ciklus elején mit tesznek majd a pártok? Akkor mégis felesküsznek rá, még a jelenlegi ellenzők is?
Egy új alkotmány jó esetben valóban egy nemzet közös vállalkozásának lezárását, egy új világ kezdetét jelenti. Vajon a tavaly meghirdetett forradalom és szabadságharc tényleg lezajlott? Vagy netán csak kommunikáció volt? Ha az előbbi: mára tényleg lezárult a küzdelem, minden problémát megoldottunk, és itt az ideje a szimbolikus politizálásnak, az új alapkő lerakásának? Ha meg csak egy rövid ideig élő kommunikációs fogás volt a forradalom és a szabadságharc, nem épül csak homokvárra a tartósnak szánt alaptörvény? S ha netán az utóbbi az igaz, mit tegyünk, ha a homokvárat kétharmaddal biztosították, és velünk marad évekig, évtizedekig?
Bejegyzésem elején azt írtam: nem vizionálok lopakodó diktatúrát, ugyanakkor nem örülhetek felhőtlenül sem az új alaptörvénynek, többek között azért nem, mert nem ezt tartom hazánk legégetőbb problémájának. Sokan gondoljuk ezt így. De jól van-e az, ha sürgető gondjaink közepette mintegy mellékes, fölösleges körként tekintünk az alaptörvényre, amin a kormánypárt is jól láthatóan igyekszik minél gyorsabban túl lenni? Nincs jól. Mostantól viszont ezzel kell majd együtt élnünk. A '89-ben átírt, ideiglenesnek szánt alkotmányhoz is hozzászoktunk. Az alaptörvény nem oldja meg akut gondjainkat – bármennyire szeretnénk is azt.