Ha egy reakciós azt a szót olvassa, hogy Lampedusa, két dolog jut eszébe. Az első valószínűleg a szicíliai író Giuseppe Tomasi di Lampedusa, aki ráadásul még herceg is volt, valamint egy Borges-mód elegáns, igazi mediterrán gentleman. Fő műve a Párduc, amelynek kétségkívül bérelt helye lenne a Kommentár nemzetközi, konzervatív klasszikusokat összeszedő listájában. A könyvben szerepel egy nagyon frappáns, ám banális közhellyé koptatott mondat, amire természetesen a kellő időben utalnék is majd.
De előtte itt volna ez a másik dolog, amit 21. századi reakciósként nem hagyhatunk ki, ez pedig Lampedusa parányi szigete volna, ami olasz fennhatóság alatt áll, uszkve félúton Málta és Tunézia között. Korábban is igazi menekültparadicsomnak számított, tábora rendre megtelt eritreai, etióp és persze líbiai illegális bevándorlókkal. Most azonban, hogy Észak-Afrikában (a Facebooknak köszönhetően, nyilván) rájöttek az emberek, hogy a demokrácia jobb, mint a tömegbelövetés, szabályosan megszállták Lampedusát a jázminforradalom disszidensei.
És akkor jöjjenek a számok, hogy híresen racionális gondolkodású progresszívoknak is legyen valami érthető a posztban: a szigeten 5 ezren laknak, ehhez képest csak a líbiai polgárháború óta jöttek ide 20 ezren, a menekülttábort pedig 850 főre kalibrálták. Csúcsidőben egyszerre tartózkodott itt 6 ezer menekült, akikre három utcai mobilvécé jutott.
Ez persze úgy kellett Mr. Bunga-bungának, mint egy falat kenyér. A kopaszodó hajolajkirály, Silvio Berlusconi egyből intézkedni kezdett a maga vehemens rendpárti módján, kijelentve továbbá, hogy most már ő is lampedusai (vö: ich bin ein Berliner), még egy villát is vett ott mindennek alátámasztására. És persze mutogat visszafelé, mint az őrült: mi megmondtuk, hogy ez lesz, sőt Kadhafi is, amikor Európába áramló milliókról beszélt. Persze, csak azt nem mondta Berlusconi, hogy azért is szarul esne neki a líbiai intervenció, mert azt bizony csúnyán megérezné az olasz tőzsde.
Ettől függetlenül persze igaza lett, ahogy a muffmániás törzsfőnöknek is, és bizony aristónak is. „Európa számára ezek a forrongások égbe szökő olajárakat és újabb menekültek százezreit, vagy millióit jelentik. Humanitárius katasztrófa következik melyben – természetesen – segítségére kell sietnünk a szenvedőknek. „Menekültek” tömegei fognak csónakon, tutajon és traktorgumin nekiindulni a tengernek és aki nem fullad bele, az partot is ér valahol.” – írta nem sokkal ezelőtt, és hát tessék, itt vannak. Nem nehéz belátni, hogy a többi is be fog jönni, a sipákoló liberális elittől a lángoló külvárosokig.
És akkor az ígért szlogen a hercegtől: ahhoz, hogy minden így maradjon, mindennek meg kell változnia. Ezt kéne Európának megtanulnia és szembesülnie saját hibáival és önellentmondásaival. Két dolog van, amit nem tehet meg: az egyik az hogy húz egy provizórikus kerítést a déli határára, mint az Egyesült Államok. Ennek legkézenfekvőbb oka, hogy Európának ugye nincs déli határa, a másik pedig az, hogy az újvilágra jellemző, néha kicsit bumfordi pragmatizmus idegen az öreg kontinens szellemétől. Ahogy a demokráciaexport is az, de ahhoz elég megnézni Irakot és Afganisztánt: azt hiszem, az ilyesmitől évtizedekre elment még az amerikaiak kedve is.
Hamisítatlan multikulti kesergő
Változtatni a következőn kell: nem beszélni kell az erős Európáról, hanem megoldani a réges-régi Kissinger-dilemmát, és szórakozott költők meg vörös bárónők helyett olyan politikusokat találni, akik nem félnek rendet rakni a pufferzónában, akik nem félnek megvédeni a tábort és eszükbe sem jut kiadni ezt alvállalkozásba kiadni, majd a bedolgozókat a sátorba csábítani. És legfőképpen: tudja, mik az európai értékek, és hogy ezek közé bezony a kereszténység is beletartozik. Egyszóval: Európa-erődnek egy konzervatív kapitány kell. És nem mellesleg konzervatív polgárok is, akik nem bevándorlókkal akarják megoldani a demográfiai válságot, hanem családalapítással, de ez már egy másik poszt témája.
Lehet ezzel vitatkozni, el lehet képzelni az ellenkezőjét ennek, de az szerintem pont ilyen Európát eredményezne.