„Kedves életének ezt valaki nem vallja,
Dicsősséges nevű hírét az utálja,
S hazája oltalmát semmi jónak tartja.”
(Rimai János - Katonák hadnagya)
Pósán László javaslata, miszerint a Magyar Férfiembereknek minimális katonai kiképzést kellene kapniuk, nem kavart akkora port, mint amekkorát kellett volna neki. Például egy Török Zsolt-közleményre sem emlékszünk, amely a totális mozgósítás, a társadalom militarizálása vagy az Orbánjugend ellen tiltakozott volna. Gyurcsány Ferenc sem szólalt fel a Klubrádióban, vagy írt blogbejegyzést az aktuális vejmarizálódás miatt. Szijjártó Péter egy mokkás cáfolattal lekeverte az egyéni partizánakciót, pedig Pósán javaslata jó alkalommal szolgál arra, hogy eltűnődjünk a honvédelem sorsát érintő néhány fontos kérdésen (Még akkor is, ha Szijjártónak abban igaza volt, hogy az alkotmányos honvédelmi kötelezettség nem jelent automatikusan fegyveres szolgálatot.)
Kezdjük a sorkatonasággal: tiszta hülyeség ideológiai vitát csinálni belőle, hiszen eszközről van szó. A sorkatonaság eltörlése nem jelenti a modernizáció diadalát, visszatérése nem jelentené a horthyfasiszta éledést – de nem jelentene automatikus, végleges megoldást sem.
Svájcban van sorozás, Németországban már nincs. Az Egyesült Államokban alapból nincs, de korábban időnként bevezették. Finnországban megint van, Belgiumban nincs. Hadtápból visszamaradt glóbuszkonzerveket sorsolunk azon Olvasóink közt, akiknek sikerül ezeket a példákat elhelyezni a haladás-reakció tengelyen.
Éppen ezért nem is a sorkatonaság a lényeges. Hanem az, hogy Magyarországon nem csak a honvédelem, de a honvédelem eszméje is gyalázatos állapotban van. Nem csak a rozsdás géppisztolyt nem markolja erős magyar férfikéz, hanem a szép újat se.
Mint mindenért, természetesen ezért is a kommunisták hibásak: teljesen lenullázták a honvédelem nimbuszát. Nem volt ugyanis hon, amit védeni lehetett volna. A Szovjetuniót, ezt a ronda, behemót vörös godzillát kellett volna oltalmazni, csakhogy azt – Varsói Szerződés ide vagy oda – a kutya se akarta megvédeni. Az ideiglenesen itt állomásozó csapatok gondoskodtak arról, hogy a hadsereg látszatra se lehessen független Moszkvától, a sorkatonaságot pedig a nép betörésére és indoktrinálására használták.
Aztán ahogy a SzU végórái közeledtek, úgy alakult át az egész az intézményesített szívatás mindenki számára egyre nyűgösebb és értelmetlenebb eszközévé. Levitézlett járműpark, anyaghiány, mustáros kenyér, buta felettesek: leginkább ennyit tapasztalhattak meg a katonaságból azok, akiknek nem sikerült kihúzniuk magukat valamilyen indokkal a szolgálat alól. Hülye, hülyébb, leghülyébb, legesleghülyébb; rendőr, postás, vasutas, hivatásos katona – talán emlékeznek a viccre. Az se lehet véletlen, hogy az MDF rendszerváltó plakátján egy tányérsapkás, zsíros tarkó szerepelt.
Persze a kommunisták mellett nem kerülhetjük meg a demokratikus kormányok felelősségét sem. Hiába tagozódtunk be a NATO-ba, a republikánus éthosszal azóta sem sikerült beojtani a lakosságot. A magyar baka továbbra is szánalmas karikatúra: a filmesek előbb forgatnak egy szerencsétlen szakadt csövesről is, mint a mundérban feszítő honfiról. A gyerekek az afganisztános Medal of Honorral csapatják, miközben még sose hallottak az MH 34. Bercsényi László Különleges Műveleti Zászlóaljról. De sebaj, nem volt olyan régen az sem, amikor a Honvédelmi Minisztériumban a szolgálati lakásokat passzolgatták le egymásnak bagóért, miközben hagyták, hogy a nemzeti érdeket szolgáló lokátort néhány virág szorítsa ki természetes élőhelyéről (a Fidesz aktív/passzív asszisztálása mellett, sajnos), és a laktanyákat a benne ülő katonákkal együtt biztonsági magáncégek védjék.
A lokátor végül kompromisszumok árán mégis megépülhet, persze nem oda, ahová eleve tervezték. A szimbolikus bukta jól példázza a honvédség lobbierejét, és most senki sem petíciózik azért, hogy a radart az eredeti helyszínen építsék fel. Örömteli változás volt viszont a korábban teljesen érthetetlen okokból eltörölt kardrántás felélesztése, már csak azért is, mert a védelmi kiadások jó ideje évről évre csökkennek. Maradnak a szimbólumok – ezek szerepét azonban ne becsüljük alá.
„Édes és dicső dolog a hazáért meghalni” – zengte egykor Horác. S ha már sehol sincs a hitetlen törököt kardélre hányó vitéz buzgalom, a labanctáncoltató virtus, azért puskát megtölteni mégiscsak illenék megtanulni.