„Háromfajta választás van itt. Első ajtó: professzionális féltékenység. Kettes ajtó: szerzői jogi viták. Hármas ajtó: szexuális zaklatás!” (Carl Elliott: How to be an academic failure?)
Egyesek szerint az írás-olvasás oktatásán múlik egy ország versenyképessége, én azonban a magyar oktatás másik végéről, a a doktori képzésről írok. Elfogult véleménycikk következik - egy bukott diáktól.
Ha vannak diákok, akik huszonévesen képesek eljutni a tudomány éppen aktuális határáig, és alkotni ott valamit, akkor van remény arra, hogy később külföldön is elismert professzorok váljanak belőlük, és át tudják majd adni a tudást és a tudás megszerzésének módját a hallgatóknak. Mert ne legyenek illúzióink: az ötvenéves adjunktusok, akik már tíz éve nem publikáltak, a hallgatókat sem fogják rávenni arra, hogy tanuljanak a vizsgára. Kérdés tehát, vannak-e jó doktori iskolák , egyáltalán, ki van-e találva a doktori képzés Magyarországon?
Egy folyosói beszélgetésen találkoztam egy magát megnevezni nem kívánó minisztériumi tisztségviselővel, akinek elpanaszoltam, hogy nem tudok könyvekhez jutni, számítógépem sincs, pedig a doktori ösztöndíj mellé járt nem kevés pénz, amit azonban a tanszék elköltött villanyszámlára.
- Melyik doktori iskolába is jár maga?
- Az alkalmazott falleológia doktori iskolába.
- (elkomorodik) Az nem egy jó doktori iskola.
Hát így. Vajon hány intézmény hallgatójának mondta volna ezt a mondott úr? Tartok tőle, soknak. A magyarországi doktori képzés rendszere öszvér, nagy követelményekkel, kevesebb támogatással.
Az Egyesült Államokban nincs szövetségi törvény a képzésre vonatkozóan, de elmondható, hogy a jó helyeken 4-6 év alatt lehet fokozatot szerezni, amiből az első pár évben kell kurzusokra járni, utána pedig lehet a könyvtárt bújni és a konferenciákra járni. Angliában inkább az a jellemző, hogy nincsenek kötelező kurzusok, tanítani sem kell, viszont három év alatt illik letenni valamit az asztalra. Egy évig beleássa valaki magát a témába, egy év alatt megcsinálja, egy év alatt pedig leírja - hangzik az elmélet, ami talán nem is áll messze a valóságtól. Ha van rendes témavezető, vannak friss könyvek a könyvtárban, és ha van pénz utazásra.
*
Lássuk, itthon mi a helyzet. Három év alatt várja el a törvény a dolgozat beadását úgy, hogy az első két évben tanulni és tanítani is kell. Mivel a kutatás tárgya általában eléggé speciális, a tanult tárgyaknak csak elenyésző része hasznosul a kutatómunkában. Egy frissen végzett diáknak sokat kell készülnie órákra, így az első két évben alig marad ideje, hogy a saját feladatával foglalkozzon, a pluszmunkákról nem is beszélve.
A két példával összevetve az derül ki, hogy az amerikai eredményt várjuk, tehát a kutatási eredmény mellé azt, hogy a szakmában általánosan is tájékozott legyen, az angliai idő alatt. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy a témavezetők vajon képben vannak-e annyira, hogy a diákjuk megfelelő kutatási témán dolgozzon és abban eredményt érjen el. A doktori tanács honlapját tanulmányozva akadhatunk olyan senior oktatók lapjára, akiknek volt néhány diákjuk, de egy sem doktorált. Tartok tőle, hogy ezeket az embereket senki nem vonta kérdőre. Hallhattuk már a siránkozásukat, hogy nem fizetik meg őket, de ha annyira rossz a fizetség, akkor vajon miért nem adták el Tudásukat a Piacon? Vannak tippjeim, miért.
A hazai doktori képzést és egyetemi világot megismerve az emberben felmerül az a nézet, hogy a doktorandusz az olcsó és kezelhető munkaerő szinonímája. Bizonyos megvédett dolgozatok minőségéből pedig az látszik igazolódni, hogy Magyarországon sok helyen seggnyalásból lehet doktorálni. Mert persze fontos a lojalitás, de talán jobb lenne, ha a tehetség és a szorgalom számítana inkább.
*
Nagy kérdés, hogy mennyit érnek a magyar doktori fokozatok. Találkoztam már olyan emberrel, aki úgy ment ki Amerikába tanulni, hogy egyszerűen elhallgatta az itthon szerzett doktorátusát. Az is kérdés, hogy mennyire a tudományos ezotéria felé kutakodnak a magyar témavezetők és diákjaik - sokan inkább keresnek maguknak valami olyan területet, ami kellően kevés embert érdekel ahhoz, hogy abban eredményt lehessen elérni, semhogy a fősodorban próbálkozzanak valami értékelhetővel.
Az előbbi utat választók gyakran azt gondolják az utóbbiakról, hogy ők divatokat követnek. Úgy általában, a nyugati témákhoz és egyetemekhez való kapcsolódás még nem mindenhol természetes. Gyakori tapasztalatom volt, hogy azért jutottam ki valami jó helyre nyári egyetemre, mert Magyarországról egyedül én jelentkeztem. Rosszul menedzselő témavezetők, málészájú diákok. A nyugathoz való kapcsolódás problémája akkor is felmerül, amikor egy külföldön már karriert befutott kutató próbál itthon állást találni. Ha nem ápolta a lojalitását idehaza, elég nehéz visszakerülnie a nem túl jól fizető, ám annál nagyobb becsben tartott állásokba.
Aztán ott van a doktorandusz helye az egyetemi táplálékláncban. Nem túl jó hely. Sosem lehet igaza, a témavezetőjével és a tanszékkel szemben különösen nem. Ez a tehetségek kora, mutasd, a tied mekkora, mondja a költő, és az egyetemen ezt a publikációs lista hosszúságában mérik. Ha nem írtál még cikket, akkor nem lehet igazad, még akkor sem, ha igazad van.
A hazai doktori képzés sok helyen nem alkalmas a feladata betöltésére. Sok doktori iskolában kiváló követelményeket tudnak kiírni - jogszabályokban mindig is jók voltunk -, de hogy aztán mennyit tesznek meg azért, hogy ezek teljesüljenek is, arról már nem szól a fáma. Érdeke-e a témavezetőnek, hogy a diákja doktoráljon? Érdeke-e a tanszéknek, az egyetemnek? Nem mindenhol.
*
Végül hadd idézzem Carl Elliottot, aki az egész egyetemi világ hiábavalóságáról ír, hogy lássuk, nem csak itthon buktatókkal teli az egyetemi karrier.
„Hogyan rontsuk el az egyetemi karrierünket? Jónéhány út kínálkozik erre. Lehet az ember például zsémbes doktorandusz. Kiégett adminisztrátorrá is válhat, mondjuk dékánhelyettesként. Lehetséges még: öregedő, önkéntes remeteként élni a saját tanszéktől is elszigetelődve, aztán médiatudósként, akinek újságírók keresik a kegyeit, de kiröhögik a kollégái. Kihasználhatod a diákjaidat és megutáltathatod magad; harcba kezdhetsz az egyetemi hivatalnokok ellen és elvághatod az előreléptetésed esélyeit. Elronthatod a karriered idealistaként 25 évesen, cinikusként 45 évesen és különcként 65 évesen. Ha a kudarcot keresed, nincs is jobb hely erre, mint az egyetem. A lehetőségek korlátlanok. [...]
Ki kell választani egy doktori iskolát: itt kezdődik az egész. Hova kell menni instant csalódásért? Nos, ez attól függ, milyen bukást akarsz. Ha hamar ki akarsz égni, a választás egyszerű. Az egyik út az, ha kiválasztasz egy harmadrangú egyetemet megkeseredett, amúgy jó nevű egyetemen doktorált oktatókkal. Ezek az emberek éveket töltenek azzal, hogy sajnáltatják magukat a miatt, hogy a harvardi vagy princetoni diplomájuk után a lehangoló, Isten háta mögötti Illinoisba kerültek, és rajtad állnak bosszút. Egy másik út az, ha egy nagy fordulatszámú tanszékre mész, ahol a nyomás akkora, hogy valamelyik ered kidurran egy év után. Amikor kijössz a kórházból, annyira megfélemlítettnek érzed magad, hogy egy szót sem tudsz a papírra vetni, attól való félelmedben, hogy nem tudod az érveidet megvédeni. A harmadik út az, hogy ha olyan tanszéket választasz, ahol a témád nevetség tárgya és a pálya szélére van szorítva. Ekkor védekező álláspontot és kisebbrendűségi érzést fejlesztesz ki, ami végigkísér az életeden. Ideális kezdés. [...]
A bukás igazi kezdete a témavezető kiválasztása. Segít, ha jól tudsz párosítani: ha nő vagy, válassz egy öregedő, életközepi válságon keresztülmenő férfit; ha republikánus vagy, próbálj meg egy feministát vagy egy marxistát. Ha törékeny vagy, amire szükséged van, az egy témavezető, akinek a szemei eksztázisban forognak, ha megalázhat egy diákot a társai előtt. Úgy tetszik, háromfajta választás van itt. Első ajtó: professzionális féltékenység. Kettes ajtó: szerzői jogi viták. Hármas ajtó: szexuális zaklatás! Győztél! Valójában, ha jól játszod ki a lapjaidat, mindhármat megkaphatod: egy témavezetőt, aki bánt, ellopja az ötleteidet és irigységből kicsinálja a karrieredet. [...]
Mi a helyzet a mentorokkal? - kérdezed. Nem kellene elmennem gyakornoknak egy senior kudarchoz aki vezetni tudná a karrierem? Jó kérdés. Az is egy stratégia, ha találsz egy idősebb vagy középkorú, a karrierben megrekedt oktatót. Ha szerencséd van, akkor kétségbeesetten kapaszkodik a hitelesség foszlányába és még mindig van pár jól tejelő kutatási pályázata. Fel fog bérelni tanársegédnek, irat veled néhány cikket, amin feltünteti a nevét, mint társszerzőt. Tudom, hogy mit gondolsz: ez nem a siker receptje? Publikáció egy jól ismert társszerzővel? Talán, de csak rövid távon. Hamarosan dühös leszel és megkeseredett amiért meg kell osszad a dicsőséget a cikkedért valakivel egyszerűen azért, mert ő adja a fizetésed. Konfrontálódsz vele, veszekszel, és még mielőtt tudnád: ki vagy rúgva! Menned kell, egy rendes ajánlás nélkül. A karriered lényegében befejeződött.”
Elliott cikkének teljes fordítását a Nyárspolgár blog közli.
