„Az érdeknek az erény éppoly alkalmas eszköze, mint a bűn.”
(La Rochefoucauld)
Hosszabb emlékezetű olvasók talán még emlékeznek az ún. harci kutya törvényre, melyben a derék honanyák és honatyák meg kívánták oldani az állattani taxonómia néhány problémáját, továbbá azt, hogy a harci ebek ne harapjanak meg többé senkit, hiszen bőségesen elegendő ha más, nem harci ebek harapnak. A törvény teljesen beváltotta a hozzáfűzött reményeket, az azóta eltelt években legalább 6-8 harci kutyát találtak és ártalmatlanítottak. Mindannyian megkönnyebbültünk, életünk azóta sokkal biztonságosabb. A mostanság készülő dohányzásról szóló törvény kapcsán erős déjà vu-érzése van az embernek.
A dohányzástilalom melletti érvek három fő irányba mutatnak.
A nemdohányzók egészségének védelme az első ok és érv. Eszerint a nemdohányzók súlyos egészségkárosodásnak, vagy annak veszélyének vannak kitéve, amikor a szenvedélybeteg embertársaik az orruk alá füstölnek. Ez kétségtelenül elfogadható érv, senki sem kényszeríthető arra, hogy olyan füstöt szívjon, amilyent nem akar. Éppen ezért teljesen jogos, hogy azon helyeken, amelyeket a nemdohányosok kötelezően látogatnak, mint a közhivatalok, stb., legyen érvényben a dohányzási tilalom.
Egészen más azonban a helyzet azokkal a helyekkel, ahová önként járnak, mint például a kocsmák és éttermek. Ide nem kötelező eljárni sem a dohányosoknak, sem pedig a nemdohányzóknak. Minden ésszerűség amellett szól, hogy legyenek tehát olyan helyek, melyekbe a nemdohányzók járnak, és olyanok, melyekbe a dohányosok. Ha a nemdohányzókat a dohányosokkal szemben, mint közösséget határozzuk meg - hiszen minden bizonnyal közösség, olyan, amely másokkal szemben érdekeinek érvényesítésére készül -, akkor joggal várhatjuk el tőlük, hogy képesek legyenek nemdohányzó éttermek, kocsmák fenntartására.
Ezek után szokott következni a nemdohányzó személyzet egészségének védelme, mint érv. Nos, egyrészt mindig voltak veszélyes szakmák, mint pl. a vadászrepülőké, a zsoldos katonáké vagy az ipari alpinistáké, ahol a veszélyességet a munkavállaló maga választotta, és nyilván ennek arányában kér fizetést is, másrészt lehet a személyzet is dohányos és akkor ugyebár teljesen mindegy.
*
A dohányosok egészségének védelme a második ok és érv. Itt leszögezhetjük: nehezen elképzelhető, hogy az állam bárkit hatalmi szóval, büntetéssel meg tud védeni önmaga ellen. Az egészséges életmódra nevelés még úgy-ahogy elképzelhető - bár nincsenek illúzióim -, azonban felnőtt emberek megrögzött szokásait hatalmi szóval megváltoztatni, nos, ez eléggé reménytelen. Egyébként is distinkciót kell tennünk a társadalom és az állam között. A társadalom, mint közösség képes lehet az emberek szokásainak megváltoztatására, amint az látszik Amerikában és egyes nyugati országokban, ahol az egészségesnek gondolt életmód divatja csökkentette például a dohányosok számát. Más kérdés persze, hogy az elhízottaké és a drogfüggőké viszont folyamatosan nő.
Az állam - mint szervezet - lehetőségei jóval korlátozottabbak, miután eszközei csak a büntetésre és a jutalmazásra terjednek ki és vajmi kevés lehetősége van ezek szelektív, egyénre szabott alkalmazására. A túlzott büntetések dacreakciókat váltanak/válthatnak ki, amitől a helyzet csak romlani szokott. További jellemzője az állam népnevelési szokásainak az, hogy rendszerint hihetetlenül sokba kerül. Ki kell építeni az ellenőrző és büntető apparátusokat, fel kell készülni az ebből fakadó jogi ügyek tömegére, majd ellenőrizni kell az ellenőrzőket, és így tovább.
A társadalom jelentős része által ostobának és túlzónak tartott intézkedések betartatása különösen nehéz és főleg drága. Kétségtelen persze, hogy a bürokrácia mindig szívesen vesz részt ilyenekben, hiszen újabb akták, ügyiratok, pecsétek és hivatalok keletkeznek általuk. A végén azután létrejön egy teljesen öncélú, az eredeti aufklérista okokat régen meghaladó bürokratikus szervezet, melynek már öncéljai vannak és érdekérvényesítő képessége igen erős - sohasem tudunk megszabadulni tőle.
*
A harmadik ok és érv a dohányzás mellékhatásainak tulajdonított betegségek kezelésének magas költsége, mely a közös kasszát terheli. Mint mondják, évente 18 ezer ember hal meg Magyarországon a dohányzás következtében. Ez bizony nagy szám. Idézzük azonban eszünkbe Francois de La Rochefoucauld elgondolkodtató maximáját, miszerint „azok között, akik egészségesen élnek és azok között, akik nem, az a különbség, hogy az előbbiek egészségesen fognak meghalni”. Az emberi sorsból fakadóan a fenti 18 ezer ember így is-úgy is meghal valamiben. Ahogyan a halálhoz, az elmúláshoz viszonyulunk, nagy valószínűséggel az egészségügy karmai között és költségére. Nem tudom, mekkora a különbség a tüdőrák és mondjuk az Alzheimer-kór kezelési költségei között, de tartok tőle, hogy nem túl nagy. Mindenképpen drágán halunk meg.
Itt kell ejteni néhány szkeptikus szót a dohányzás és a betegségek közötti összefüggéseket leíró statisztikákról és azok interpretációiról. Az orvosi tapasztalatnak csak igen halvány fogalma van a daganatos és keringési betegségek kóroktanáról. Hogy pontosan milyen élettani okok állnak a rák kialakulása mögött, arról nagyjából fogalmunk sincs. A legkurrensebb elmélet a sejtosztódás sztochasztikus hibáit tartja a fő oknak, miszerint folyamatosan keletkeznek hibás, kontrollálatlan szaporodású sejtek a szervezetünkben, ezeket azonban az immunrendszer elpusztítja mindaddig, amíg egyszer csak nem. Ezen elméletnek azonban sok minden ellentmond, mint például az, hogy a méhnyak-rák hátterében meg vírusokat sejtenek.
Az egész mögött az áll, hogy a természettudományok alapvető módszere, a kísérlet, etikailag nem megengedhető az emberek esetében, ezért azután elesik a legfőbb ismeretszerzési lehetőség. További megfontolandó szempont, hogy az orvostudomány elmúlt évszázadai kapitális tévedésekkel és marhaságokkal voltak súlyosbítva. Ennek egyik legközelebbi példája a gyomorfekély, melyért hosszú éveken át a stresszt, a dohányzást (sic!) és minden mást okoltak, míg ki nem derült, hogy jobbára egy baktérium, a Helicobacter pylori okozza, csak nem vették észre.
A statisztikák szerint a tüdőrákban megbetegedő emberek nagy többsége erős dohányos, ugyanakkor az erős dohányosok csak kis része kap tüdőrákot. Ha ezt elfogadjuk, az következik belőle, hogy a dohányzáson kívül még jócskán vannak okok, melyek felderítetlenek. Ezek lehetnek genetikaiak, - ez most nagyon divatos - környezetiek, vagy bármilyenek. Nem tagadva a statisztikai összefüggések mögött meghúzódó lehetséges valós ok-okozati összefüggéseket, azoknak kizárólagos, mindent eldöntő jelentőséget tulajdonítani ok nélkül való, hiszen tudjuk: a statisztikai eredményeket nagyban meghatározza az, hogy milyen célból gyűjtik az adott statisztikát.
*
Végezetül. A társadalom tetszőleges dichotóm csoportokra osztható, mint az autósok és a gyalogosok, a dohányosok és a nemdohányosok, akik tudnak biciklizni és akik nem. Ezek egymás mellett élését, konfliktusaik kezelését csak kisebb részben képes az állam magára vállalni. Nagyobbrészt a kialakult szokások, udvariassági szabályok, tapintat képesek biztosítani az együtt élést, úgy-ahogy. Ebbe hatalmi szóval beleavatkozni helytelen dolog.
Bármely társadalmi csoport érdekeinek előtérbe helyezése hivatali eszközökkel, más csoportok rovására ellenérzést szül és növeli a megosztottságot, amiből amúgy is van éppen elég. Miközben e sorokat írtam, legalább három cigarettát szívtam el zárt térben. Úgy vélem, ha valaki beszélni akar velem, mert neki az fontos, annak ki kell tennie magát a passzív dohányzás veszélyeinek, ha bejön hozzám. Ugyanígy, ha olyasvalakihez megyek, aki nekem fontos és ő nem dohányzik, akkor ott én sem gyújtok rá, legfeljebb rövidre fogom a látogatást. Ha nem fontos, akkor nem megyek oda. Ilyen egyszerű.
(Korábbi, A dohányzástilalom dicsérete című posztunkban is foglalkoztunk a tervezett tilalommal - a szerk.)
