„A hazai jobboldal – Európában egyedülálló módon – folyamatos kísérletet tesz a baloldalnak a nemzetből való szimbolikus kizárására, megsemmisítésére, stigmatizálására. Szemben a nyugati demokráciákkal, amelyekben – eltekintve a szélsőjobboldaltól, illetve a politikai bohócoktól − nem szokás kétségbe vonni a baloldalhoz kötődő politikai, társadalmi progressziót, a modernizációs sikereket. Sőt, komoly politikusoknak ott az sem jut eszükbe, hogy megkérdőjelezzék a baloldal morális integritását” – írja Niedermüller Péter a Galamuson, a baloldal válságáról szóló eszmefuttatásában.
Távol álljon tőlem, hogy innen, a jobboldalról vállveregető jelleggel ötleteket adjak a Galamus tagjának arra vonatkozóan, merre keresgéljen, pláne nem érzem feladatomnak a baloldal magára találásának segítését. Két okból sem: egyrészt mi is utáljuk, ha meg akarják nekünk mondani, milyen a szalonképes konzervatív, másrészt mivel nem meglepő módon alapvetően nem értek egyet a baloldali gondolkodásmóddal, ezért feleslegesnek tartom, hogy segítsek nekik.
Azonban a fenti kitétel rámutat egy neuralgikus pontra: a nemzethez való viszonyulásra. Lerágott téma – vagy inkább örökzöld. Mindenekelőtt: valóban, van min elgondolkodnia a magyar jobboldalnak is a témát illetően. A jobboldalon sokan hajlamosak mindig, mindenben nemzeti sorskérdést látni, legyen az a trianoni döntés évfordulójának emléknappá nyilvánítása; vagy mondjuk a Szent Korona-tan abszolutizálása (félreértés ne essék, mind a korona, mint a Szentkorona-tan tiszteletreméltó dolog, a koronának helye van az alkotmányban is, mint az államiság jelképének, de azt az ezoterikus értelmezést, mintha a korona nem jelkép és nemzeti ereklye, hanem valamiféle gondolkodó lény volna, aminek a kisugárzásától függ a nemzet sorsa, eléggé bugyutának tartom); vagy épp az abortuszok száma (ami elsősorban, nemzetfüggetlenül a gyilkosság minősített esete, másodsorban nemzetdemográfiai kérdés is); a fideszes gyűléseken pedig úgy énekelték az Örvendj magyarországot, mint ahogy Franco Nero néz az égre a Honfoglalásban. A nemzeti öntudatunkat időnként kissé görcsösen és modorosan nyilvánítjuk ki, amitől jó lenne megszabadulni. Egészségesebb identitású nemzetek nem gondolkodnak folyton saját magukon, és nem tartanak mindent nemzeti sorskérdésnek. Ám mindez csak stílus kérdése, és kár, hogy a Honfoglalás meg a Sacra Corona olyan pocsék és giccses lett anno.
De hogyan is viszonyult az előző húsz évben a nemzethez a baloldal, amely szerint a jobboldal mindig kirekeszti a nemzetből? Ambivalensen. Kétségbe vonhatjuk-e bármelyik baloldali honfitársunk magyarságát? Aligha. Ők is alapból a magyar válogatottnak drukkolnak, meg mi is. Viszont a rendszerváltástól kezdve azt a süket dumát halljuk, hogy nemzet nem létezik, illetve nem élvezhet prioritást, nem kellene, hogy létezzen. Mert az kirekesztő. Csupán a Pozsgay-Szili-Tabajdi-féle vonal tudott egészségesen viszonyulni a nemzethez a baloldalról (tehát a népiek balos szárnya, avagy a balosok népijei). A többieknek gyanús volt ez a téma.
Pedig a modern kori nemzet többé-kevésbé baloldali találmány, lásd felvilágosodás, francia forradalom… amolyan egyenlősítő-egyformásító izé, olvasztótégely. Ugyan korábban is létezett nemzeti identitás, csak nem német, hanem szász meg bajor. A nemzeti identitás az utóbbi századokra vált elsődlegessé (lásd ehhez: Marc Bloch: a feudális társadalom). Nemzeti vagy ahhoz hasonló etnikai, területi identitás, amíg emberiség van, létezni fog a Földön. Abszolutizálni nem nyerő, de elvetni és tagadni, vagy épp kiüresíteni sem.
Márpedig a magyar baloldal internacionalista gyökereihez méltón nem sok mindent tudott kezdeni a nemzettel, mint olyannal az előző húsz évben. Nem hiába, pártjai többségének a neve úgy kezdődött: Magyarországi, nem pedig Magyar. Ha megint a nyugatot hozzuk fel példaként, arról sem árt megemlékezni, hogy ott a nemzeti kérdést illetően van egyfajta legnagyobb közös osztó – de ez igaz a szomszédainkra is, sőt rájuk még jobban (lásd román parlament és a külföldi románok állampolgársága). Ha a magyar baloldal ennyire látványosan nem foglalkozott a nemzettel, mint olyannal, számára csak állampolgárok és lakosság léteztek, akkor egyrészt miért fájlalja, ha valakik nem számítják bele a nemzetbe, másrészt miért csodálkozik, hogy mások nagy hangsúlyt helyeznek a nemzetre? Ha nagy ívben tesz a határon túliakra, akikre csak gazdasági tényezőként tud tekinteni, miért csodálkozik, hogy az ügyet felkarolja a jobboldal? Ez ügyben a baloldalon még mindig mintha kissé kádárista attitűdök uralkodnának. Miért csodálkoznak, ha a jobboldalon úgy gondolják, ők nemzetietlenek, ha időnként még jó nagyot bele is rúgnak a magyarságba. Felidézhetnénk például Bauer Tamás és Gyurcsány Ferenc kiszólásait, a 22 millió románt... Az MSZP-sek csak azért szavazták meg a magyar igazolványt és a kettős állampolgárságot is, mert látták, hogy ha nem így tesz, akkor az nagy arcvesztéssel fog járni. Szavazás után felállva tapsoltak, de örvendtek-e lelkükben az igenek győzelmének?
Ki tiltotta meg a baloldalnak, hogy nemzeti sorskérdésekkel foglalkozzon? Senki. Állandóan szembenézést emlegetnek, miközben kedvenc témáikban – kisebbségek 1918 előtt, Horthy-rendszer, zsidótörvények, nyilas uralom, stb. – már kigúvad a szemünk a szembenézéstől. Ők azonban mintha tényleg nem néznének szembe a múltjukkal és a nemzethez való viszonyukkal – persze, mindig előre, sose hátra, a múltat végképp eltörölni. Lehet, hogy a baloldal számára a múlttal való szembenézés ideológiailag lehetetlen? Nem hiszem, ez akarat kérdése. Ha viszont egy politikai család annyira negligál egy témakört, amennyire a magyar baloldal negligálta és nyilvánította nacionalizmusnak a nemzeti kérdéseket, akkor ne csodálkozzon, ha nemzetietlennek címkézik. Lehet élcelődni a romantikus-könnyezős-erdélyes-Csaba királyfis nemzeti érzésen, de csak ennek fényében.
Talán el kellene fogadni, hogy létezik a közösségiségnek egy olyan szintje, amit nemzetnek hívunk. Az emberiség túl elvont dolog. „Patrióta, aki jogot véd; nacionalista, aki jogot sért” - mondta Illyés Gyula. Egy javaslat a baloldalnak: tessék nemzetben is gondolkodni. Az ugyanis egy létező dolog. Ettől még lehet szeretni mindenki mást is. De aki magát nem szereti, hogy szerethet mást?
Hogy a nyugati szociáldemokrácia milyen modernizációs teljesítménnyel büszkélkedhet, arról van fogalmam. És a magyar? A szellemi teljesítmény még rendben, ismerjük el a népiek hozzájárulását a huszadik századi magyar történelemhez és kultúrához. És mi a helyzet a modernizációval? Károlyiék népköztársasága? B-lista? '68-as gazdasági mechanizmus? Hornék? 2002-2010? Na ne vicceljünk.
