„Az egyedüli út Oroszország  hosszú távú versenyképességének – és ennélfogva hatalmának és presztízsének – helyreállítására.”

  Vlagyimir Putyin elnöksége nem egyszerű gazdasági fejlődést jelentett, hanem egy új politikai és gazdasági berendezkedést hozott Oroszország számára. Putyin egyfajta irányított demokráciát hozott létre, mely a tekintélyelvűséget, autoriter hatalmi struktúrát a gazdaságra is érvényesítette, így valamiféle központosított államkapitalizmus alakult ki. Ez a modell a válság előtt még képes volt fenntartani a status quót: összehangolta a gazdasági erőt birtokló oligarchák és a széles tömegek érdekeit.

  A kétezres évek eleji globális konjunktúra alatt az orosz gazdaság igen erőteljesen, átlagosan évi hét százalékkal nőtt. Oroszország képes volt visszafizetni adósságait, megerősíteni hadseregét, az életszínvonal is folyamatosan emelkedett. A szárnyalás azonban kiszolgáltatottságot is hozott, hiszen a növekedést a folyamatosan emelkedő világpiaci olajár tette lehetővé.

  Ez az egyoldalú berendezkedés lehet az ok, amiért a válság jóval mélyebben hatott az orosz nemzetgazdaságra, mint más iparosodott országokra: 7,9 százalékos teljesítménycsökkenésről beszélhetünk. A gazdaság instabilitása egyértelművé tette, hogy a központosított modell a rövidtávú sikerek ellenére hosszútávon nem fenntartható. A nagy állami vállalatok elöregedett struktúrát és technológiát hordoznak magukban, ezek pedig visszafogják a gazdasági növekedést.

  Egy jól működő, felelős nemzetgazdaság vezetői olyan beruházásokra, fejlesztésekre, befektetésekre törekszenek, melyek megalapozhatják a hosszú távú versenyelőnyt. Dmitrij Medvegyev 2009 ősze óta számos beszédében és a médiában is kiállt a modernizáció és a magántőke mellett. Ezt ismerte fel az orosz kormányzat is , amikor Igor Suvalov, Alekszej Kudrin, valamint Elvira Nabiullina vezetésével belevágott Oroszország nagyratörő megújítási folyamatába. Az első szakasz célja technológiai modernizáció és a működő tőke Oroszországba csábítása – ennek eszköze a magánosítás. A modernizáció olyan magas technológiai fejlettséget igénylő iparágakra összpontosít, mint a hadiipar, az IT, az űrkutatás, vagy a nanotechnológia.

  A Kreml ehhez a programhoz csatolta a nagy állami vállalatok kisebbségi részvénycsomagjainak értékesítését, hiszen a privatizáció közvetve és közvetlenül is segítheti Moszkva reformjait. Közvetlen hatása az lehet, hogy a privatizáció tervezett bevételei 2011 és 2013 között megfelezhetik a költségvetés hiányát. A rövid távú költségvetési pluszbevételen túl elméletben a privatizációból befolyt összegeket visszaforgatják majd a részlegesen privatizált nagyvállalatokba, hiszen a nagy nemzeti vállalatok erőteljes modernizációra szorulnak. Itt ér össze  privatizáció és  modernizáció.

  A tervek alapján három év alatt akár 5500 vállalat teljes vagy részleges privatizációjára is sor kerülhet. Ezzel az állami vagy regionális tulajdonban lévő vállalkozások száma 50-ről 30 százalékra csökkenne. Moszkva az új magánosítás kapcsán körülbelül 900 milliárd rubel, azaz 29 milliárd dollár bevétellel számol, amennyiben Kudrin júliusi bejelentését tekintjük irányadónak. Az összeg nagy részét a stratégiai orosz nagyvállalatok kisebbségi, irányítási lehetőséget nem biztosító részvénycsomagjainak értékesítésével szereznék meg. Így az orosz állami részesedés a Rosneft, a Sberbank, vagy a Russian Railroads esetében is 51 százalékra csökkenhetne.

  „Is Russia serious about privatisation this time?”

  A rendszerváltás után – a keleti blokk többi országához hasonlóan – Oroszországban is végbement egy privatizációs folyamat. Ennek során Oroszország gazdasági erőforrásai egy szűk kör, az új oligarchia kezébe került. A kilencvenes évek orosz magánosítása a rosszul végrehajtott privatizáció egyik klasszikus nemzetközi példája.

  A Szovjetunió felbomlását követő privatizáció bűnei és hibái megsokszorozzák a 14-18 évvel későbbi intézkedések történelmi felelősségét. Oroszország számára a privatizáció érzelmi kérdés. Amennyiben az alapvető erkölcsi és törvényi szabályok egy újabb privatizáció során sem kerülnek betartásra, az kritikus mértékű társadalmi deficitet okozhat. A történelmi hagyaték bizonyos mértékű transzparenciát követel meg.

  A Putyin-korszak gazdasági sajátosságait, illetve a válság hatásait elemezve talán nem kétséges a reform szükségessége, azonban felmerül a kérdés: jók-e a kormány elképzelései erről a programról? Egy efféle privatizációs folyamat valóban olyan irányú és mértékű változást okoz, mellyel Kudrinék számolnak?

  Guriev a reformok szükségessége mellett foglal ugyan állást, azonban leszögezi: a bejelentett tervek önmagában nem elegendőek. Az orosz közgazdászok szerint a legnagyobb orosz vállalatok hatékonyságának növeléséhez azok többségi tulajdonrészét kell értékesíteni. Érvelésükben felbukkan a jól lebonyolított privatizáció esetleges jutalma is: működő  piac és a tapasztalt menedzsment az értékesített vállalatok jó működését eredményezné.

  A szervezeti problémák mellett kétséges a kisebbségi részvénycsomagokra tapasztalható kereslet is: miért vásárolnának külföldiek kisebbségi tulajdont a nehezen racionalizálható orosz nagyvállalatokban? A fenntartások ellenére a stratégia akár sikeres is lehet, hiszen Moszkva tárgyalási ereje megkérdőjelezhetetlen, és az alapokkal, bankokkal bonyolított üzletei az orosz demokrácia hőskora óta megsokszorozódtak.

  A gazdasági megújulás a modern Oroszország egyik legfontosabb kérdése. A reformkísérlet alapvetően nem változtatná meg az erős államra építő, a gazdaságban is többségi állami tulajdonra építő modellt. Felmerül a kérdés: vajon az orosz kormányzat összességében mennyi kontrollt hajlandó a magántőkére bízni? Ez meghatározhatja a tervek hosszabb távú beágyazottságát: egyszeri átalakítási kísérletről is lehet szó, de lehet, hogy a mostani lépések egy, a magántőkéhez határozottan barátságosabban viszonyuló berendezkedés kezdetét jelenti. Az orosz privatizációs elképzelés mindenesetre a rövidtávú fiskális nyomás kiküszöbölésére alkalmas lehet.