Az alábbi dőlt betűs sorokat 2009 decemberében, több mint egy évvel ezelőtt írtam le. A bejegyzés címe Magyarország mindenki ellen! volt. Szimbolikusan azt mondhatnám, mára érett be a vetés. Ma már persze ez nem nóvum a jobboldali médiában, de azért azoknak, akik hónapokon át ignorálták mindezt, ezzel is üzenném: barátaim, nem értitek (eléggé) a dolgok valódi természetét. Csak néhány sornyi emlékeztető:

  „A helyzet az, hogy eleve nagymértékben függünk a világtól, de hála a 2002 óta uralkodó őrületnek, geopolitikai, gazdasági, katonai helyzetünk 1997 óta a legrosszabb. (…) Sokan érzik úgy ebben az országban, hogy eljött az idő a „vérszívó” befektetőkkel való leszámolásra, akik persze jórészt olyan jelentéktelen kis országok védelmét élvezik, mint az Egyesült Államok vagy Franciaország. A helyzet az, hogy sajnos  majdnem teljesen mindegy, mennyire volt igaza Pécsen Páva Zsoltnak, vagy mennyire van rendben a Sláger és a Danubius ügye. (azóta még ugyebár hozzátehetünk egy párat, Agent Ungur-2011) Le fogják verni rajtunk, mert ilyen a világ, mert megtehetik.

  (…)frontot nyitunk olyan körök ellen, akik a nyereségünknél sokkal nagyobb veszteséget tudnak nekünk okozni. A kilenc követség nyilatkozata és az Economist cikk csak a felszín, egy második figyelmeztetés. A harmadik intőnél Washingtonban listákat szoktak csinálni, mi fáj az adott országnak/politikai erőnek, hogy lehet büntetni, és végre is hajtják, ahogy azt 2001-ben már láttuk.

  Ismétlem, mindegy, hol az igazság. (…)”

  Kaptam érte hideget-meleget, például azt, hogy ilyeneket egy 20 éves ír, aki pár év múlva majd szégyellni fogja magát. Néhány szófordulat tán túlzás volt, nem elegáns, nagyon nem elegáns, de sajnos nem szégyellnem kell a leírtakat, hogy mennyire mellélőttem, inkább az nyomaszt, hogy bejött. Az pedig még inkább nyomaszt, hogy nem egyedül a különadók és a befektetők túlkapásaival szembeni fellépés okozta kizárólag, ami történik. Az okok közül az egyik tényleg ez, személy szerint is voltam tanúja ilyen figyelmeztetéseknek. Egészen nyíltan megmondták, hogy bizonyos dolgoknak ára lesz, hogy jön a selyemzsinór. 

  A másik ok azonban az, hogy valóban történt néhány olyan dolog, ami nem erősítette a jogbiztonságot és a magyar demokráciát. Nem minden kritikát sértett lobbisták és kormányok vezéreltek. Félreértés ne essék, nem azokat siratom, akik több tízmilliós végkielégítéseket vettek fel erkölcstelenül. Nem azokat a multikat, akik most tízmilliárdokkal járultak hozzá – kényszerből – mondjuk az adócsökkentéshez, és remélhetőleg az ország hosszú távon sikeresebbé válásához. Nem is Simor András fizetését. A „miért”-et általában értem (bár az egész egyszerűen védhetetlen Nemzeti Együttműködés Nyilatkozatánál azt sem), de a „hogyant” sokszor nem. Számít a forma, számít a makulátlan jogbiztonság. Egy biztos: az elmúlt hetek eseményei után már nem lehet bizonyos elveket az „előző” rezsim bűnei okán felrúgni, mert egy olyan úton indulunk el, hogy nemsokára a jelenlegi lehet az „előző rezsim”. 

  Ami pedig a kritikára adott reakciókat, mint jelenséget illeti: a kritikán elgondolkozni kell, értékelni, a következtetéseket meg levonni. A baráti kritikát meg megfontolni, sőt bátorítani érdemes, nem elutasítani és a sorok megbontásaként értékelni. A mai magyar jobboldal elég erős ahhoz, hogy elviselje a belső ellenvéleményt. Ha viszont ezzel valakinek elvi problémája van: nos, az nagy baj.