„Húnyt szemmel bérceken futunk s mindig csodára vágy szivünk:
a legjobb, amit nem tudunk, a legszebb, amit nem hiszünk.” (Babits Mihály: Húnyt szemmel...)
Nos, a csodák 2010-ben is elmaradtak, bár az is lehet, hogy csak mi vártunk túl sokat. Új kormány lett, soha nem látott felhatalmazással, mi azonban - látszólag - mit sem változtunk. A megtörténtnél gyökeresebb politikai fordulat nem képzelhető el békeidőben, ennek ellenére egyaránt panaszkodunk a lassúságra és a sietségre, tétovázásra és tétovázásnélküliségre. Ahogyan már lenni szokott: önmagunk ellenzéke vagyunk. Persze, felvetődik a kérdés, ki is az a mi, akik így viselkedünk. Ott, ahová ezeket írom, nyilván olyanok olvassák, akik valamiképpen kiemelkednek a szürkének gondolt átlagból, többet olvastak és többet is beszéltek a sorskérdésekről, ők hát a politikai nemzet, mint volt a nemesség egykoron. A felelősségük - éppen ezért - letagadhatatlan, más kérdés persze, hogy mennyire vállalják ezt a felelősséget.
Az értelmiség az elmúlt pár száz évben hihetetlen karriert futott be, ami állam irányításában játszott szerepét illeti. Papból, jogtudorból, tanítóból az ország, országok irányítója lett. Ez nagyra növelte önérzetét is. Miután minden értelmiségi eszköze, fegyvere a szó, a gondolat, ezért érthető, hogy számukra ezek primátust élveznek. Ez a primátus az ideológiák korát hozta el. A többes szám is jelzi - minden egység szétszakadt, minden egész eltörött - ahogyan a költő mondja. A jósjelek és a próféták szerepét különböző gondolati konstrukciók vették át és a jövőre szegezett pillantások „törvényszerűségeket” vélnek látni, melyek megmondják számukra, milyen is lesz ez a jövő. Csakhogy a gondolatnak e felhő-várai olyanok, mint az igazi felhők: illékony pára a még illékonyabb levegőben. A csalódások mindig éppen akkorák, mint a várakozások.
A modern értelmiség olthatatlan szenvedélye a geometria és a mechanika iránt - mely Descartes-ra, Newtonra és Spinozára megy vissza - áthatja az államszervezésről vallott elveiket is. Mondják: „fékek és ellensúlyok” kellenek az állam gépezetébe és már a használt szavak is elénk állítják az államot, mint nagy, olajos gőzgépet, melynek kerekei, csillogó dugattyúi, szelepei a mérnökileg megfékezett és felhasznált erőről tanúskodnak, a ráció diadaláról, mely kieszelte, megtervezte és működésre bírta. Bárhogyan tagadják is, mindannyian masiniszták szeretnének lenni.
Manapság, az alkotmány és a médiatörvény kapcsán is zeng a kórus a liberális kottából: normativitást! - kiáltják; tulajdonképpen az egész a mérhetetlen mérésének kísérletéről szól. A „jó erkölcs” nem foglalható normába, nem mérhető és nem is pontozható. Ezen kellemetlen tulajdonságára tekintettel ki is űzetett az államszervezésből, de még a politikából is. A jó, a rossz, az erkölcs kérdésében az emberek évezredek óta azt az utat követik, hogy megbíznak valakit, valakiket - akiket alkalmasnak ítélnek - és az ő döntésükre bízzák magukat. Ha csalódnak bennük, elcsapják őket, ha nagyon csalódnak, más atrocitásokra is sor kerülhet, utána másikat jelölnek ki, és csak remélni tudják, hogy jobb lesz mint az előző volt. Az ember - minden esendőségével és szabad akaratával - nem alkalmas alkatrész a nagy állam-gőzgépben, ahol a vágyak szerint minden alkatrész pontosan illesztett és determinált - nem is bízunk benne. Pedig sem elméletileg, sem gyakorlatilag nincs más megoldás.
A modernitás szerint - mely egyrészről a végtelen szabadságot hirdeti, másrészről teljes, mechanikus determináltságot akar az államszervezetben - nyilván a számítógépek irányította állam lenne a tökéletes. A mechanisztikus szemlélet nagy felfedezése, a bürokrácia nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, kiderült, a bürokraták is emberek, bármennyire nem nyilvánvaló is ez az első ránézésre. Az állam instrumentalista-bürokratikus felfogása nyilvánvalóan hibás, a szervezetek, a fékek és ellensúlyok hajítófát sem érnek; egyedül az ember számít, aki a döntéseket hozza. Azt kell tudnunk jól kiválasztani. A doktriner gondolkodás azonban nem tágít. Az alkalmazott természettudományok, mint a mechanika, vagy a gazdaságtan fogalmilag és módszertanilag messze túlterjeszkedtek érvényességükön a liberális elmékben. A világot a fizikusok magyarázzák, a boldogság meg - úgy tűnik - a biológiának jutott. A szaktudományok azonban összerakhatatlan üvegcserepekké törik a világot, miközben önnön magukból, a saját fogalmaikkal önmagukat sem tudják megmagyarázni. A törmelék között sürgölődő hangyák számára az etika is csak egy a többi összefüggéstelen dolog közül, nem fogja egységbe a széthullott egészet, nem mérték, hanem mérési kísérletek tárgya.
Az így vagy úgy kiválasztott ember persze egyén, van életrajza, neve, neveltetése vannak hozzá fűződő szimpátiáink és antipátiáink, személyében megegyezni nagyon nehéz, nekünk, magyaroknak gyakorlatilag lehetetlen. A személy, az egyén központba állítása a döntéseknél ellentmond a „modern” bürokratikus állam és társadalomfelfogásnak, melynek titka a rejtőzködés. Sokkal jobban megfelelni látszanak az apparátusok és bizottságok által, tulajdonképpen anonim módon hozott elhatározások, melyeknek felelőse sincs, hiszen egy grémium hozta őket. Tudjuk persze, hogy a legdemokratikusabban hozott döntések mögött is egyének, vagy csoportok dominanciája húzódik meg, ők döntenek, a többiek csak demokratikus díszletei e döntéseknek; ők azonban nem láthatóak, elrejtőznek előlünk. Személyük, döntéseik motívumai, érdekeik homályba vesznek, vagy találgatások tárgyát képezik, ezért van az, hogy korunk az összeesküvés-elméletek kora. A „demokratikus” döntések mögött lappangó, hol jobban, hol kevésbé kitapintható szándékok és érdekek magyarázata mindig kétségeket hagy maga után. Ha nem ismerjük egy ember cselekedeteit, döntéseit, nem ismerjük azt az embert. A titkos szavazással született bizottsági döntések bármelyik résztvevőjét vonjuk felelősségre: ő nemmel szavazott; ez a „szakértők” nagyszerűségének titka.
Nekünk nem erényünk a türelem. A végesség és egyszeriség érzete és tudata váltotta fel a hitrebízottságot, ezért sietünk; az ígéret földjének most, itt, ebben a nyúlfarknyi életünkben kell eljönnie, ez volt a laikus üdvtanok sikerének oka. De az ígéret földjét nem érjük el. A folyamatos útonlevés a szekuláris elme számára céltalan lődörgés csupán, mely egyszer értelmetlen véget ér. A ráció évszázadai után a tradíció évszázadainak kell következnie. A folyton változó, elgondolhatatlan jövő egyetlen biztos pontja mi magunk vagyunk. Mondhatni: hibáink azok, amik körül az emberi mikrokozmosz forog. Készíthetünk gépeket, kiszáríthatjuk tengereket, megfordíthatjuk a folyókat, vagy elrepülhetünk a Szíriuszra: ezek mindig velünk lesznek. Építhetünk rájuk. A jövő ennyiben és csakis ennyiben kiszámítható. A hagyomány tanít bennünket együtt élni ezekkel a hibákkal, úgy, hogy lehetőleg ne pusztítsanak el bennünket.