„S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?”
Nagy László: Ki viszi át a szerelmet?
A morgás joga után a káromkodás jogával is meg kell ismerkednünk, úgy tűnik. A csúnya beszéd a szólás- és művészi szabadság sajátos eseteként vetődik fel a legújabb vitákban, s mint ilyen, komoly elemzést igényel. Eltekintenék most a káromkodás helyes vagy helytelen voltától, amennyiben az valamiféle magánéleti beszédaktus. (Teszem ezt annál is inkább, mert magam sem vagyok ment tőle.)
Induljunk ki egy egyszerű alapesetből. Amennyiben valaki vendégként tartózkodik nálunk, és csúnyán beszél a gyerekeink előtt nyilván figyelmeztetjük; teljes joggal egyébként. Senki sem szereti, ha gyereke a legundorítóbb szavakkal felfegyverkezve tér haza az óvodából, vagy iskolából, és e szavakat azután, gyermeki ártatlansággal, használja is a legkülönbözőbb helyzetekben. Elvárjuk és joggal el is várhatjuk tehát bárkitől, hogy gyermekeink előtt vessen féket a nyelvére. A kérdés pedig az, hogy, mindezek ellenére miért gondoljuk mégis azt, hogy a káromkodás helyénvaló és elfogadható a közbeszédben, különös tekintettel a művészetre?
A dolog története az avantgárd művészetek kora huszadik századi megjelenésére nyúlik vissza. A sokféle irányzat közös pontja a polgárpukkasztás volt, mely szóösszetételben a polgár nyilván megvetendő nyárspolgárt jelent, a pukkasztás pedig a dühöt, mely elönti a fent említett nyárspolgárt, ha valami provokatívval, durvával találkozik. A tízes években Hans Arp és társai rendeztek egy dadaista kiállítást egy délnémet kisvárosban. A kiállítást egy söröző vizeldéjén keresztül lehetett megközelíteni, ahol is bérmaruhás leányok obszcén verseket osztogattak és a kiállítás fő darabja Arp embermagas, fából készült szobra volt, amely egy falloszt ábrázolt. Tekinthetjük ezt a polgárpukkasztás alapesetének. (Maga a kiállítás egyébként pukkasztási szempontból sikertelen volt, a derék németek hatalmasakat röhögtek, és tovább itták a sört.)
A provokatív szándék magyarázatára az idők során többféle érvelés is született, melyeknek közös kulcsszavai az őszinteség és a kritika voltak. A polgárt durvának önzőnek és butának állították be, akinek viselkedése kiáltó ellentmondásban áll erkölcscsőszi megnyilatkozásaival, élete és az általa létrehozott társadalom hazug és hamis. A cél nem a polgár nevelése volt, hanem a polgári társadalom lerombolása, osztály- vagy nemzedéki-forradalom révén. (Az avantgárd művészek többsége fertőzött volt a kommunista eszmékkel.) Úgy vélték, hogy új, őszinte nemzedéket képviselnek, amely - a művészek megváltó vezetésével - új, őszinte társadalmat hoz majd létre. Nem bogoznám most mindebben a német filozófia, elsősorban Schelling és Fichte, a későbbiekben pedig Nietzsche hatását, legyen elég annyi, hogy egyáltalán nem volt új gondolat a művészetnek és a művésznek kiemelt szerepet tulajdonítani a világ megértésében és - igen - megváltoztatásában.
Az avantgárd - mint elnevezése is mutatja - kevesek szórakozása volt. A modern művészetek térhódítása azonban folyamatos volt a huszadik században és elterjedésével a káromkodás is - mint a pukkasztás módszere - egyre bevettebb művészi eszközzé vált. Igazi kiteljesedését azonban a nagy generáció nemzedéki lázadásában nyerte el. Ekkortól válik az értelmiségi közbeszéd részévé, hiszen olyan szabad és olyan fiatalos. Fiatalnak lenni manapság: életcél, ez teszi - többek között - oly szánalmassá a nagy generáció prominens képviselőit. Káromkodtunk tehát nyakra-főre, kajánul figyelve az idősebbek meglepett arcát egy-egy ízesebb kiszólás után. Volt ebben persze valami az örök óvodás bizsergéséből a kaka és pisi szavak kiejtése hallatán. Azután úgy jártunk, hogy rajtunk ragadt, hiszen a nyelvhasználat túlnyomó része - rutin. Nekem például küzdenem kell, hogy nyilvánosan ne ejtsek ki nem odaillő szavakat. (A küzdelem sajnos sokszor sikertelen.)
Van azután a történetnek egy másik, mondhatni demokratikus vonulata is. A káromkodás mindig is az alsóbb néposztályok nyelvi sajátossága volt - innen ered a szólás: káromkodik mint egy kocsis. Amint a györgypéteri esztétika beemeli Lakatos Galambos Lagzi Lajos zenei fenoménjét az autentikus művészetek közé , úgy emelődik, a demokrácia lefelé nivelláló tendenciái hatására, az értelmiségi közbeszédbe és ezen keresztül a médiába a káromkodás. Csúf kirekesztés lenne, ha egyenlő jogokkal rendelkező polgártársaink csak azért fosztatnának meg reprezentációjuktól, mert alpári módon beszélnek. Hiszen - mint tudjuk - a nép szava Isten szava, még ha csúnyán mondja, akkor is. A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy a vezetésünkre bízottak egyáltalán nem veszik jó néven tőlünk a káromkodást. Ez érthető is, hiszen aki vezet, legyen különb azoknál, akiket vezet, mert ha nem így van, akkor miért ő az, aki? Különb voltunk ismertetőjegye lehet a választékos beszéd is.
Persze, mint minden teremtett dolog, a káromkodás hatása is kopik, mielőtt elmúlna. Az itt-ott stilárisan elhelyezett durva szavak hatása megszűnik, ha már mindenki így beszél, egyre durvábbnak kell lenni, hogy hatást tegyen. Eljutunk oda, ahol most tartunk: az ordenáréság öncéllá válik. Egész popzenei irányzat szól csak erről, a szövegek ijesztő, blőd ürességét és közhelyeit és a zene primitív laposságát a folyamatos káromkodás teszi érdekessé. Már akinek, persze. A művészet tartalmi meghatározására tett kísérletek sikertelensége a bármit lehet elvét vonta maga után: bármi lehet művészet és így ennek a bárminek védelme: a művészet szabadságának védelme. A rap a néger szubkultúrából ered, ha tetszik, annak apológiája. Népszerűségét a gazdag társadalmak végtelen, görcsös unalomban vergődő fiatalságának - és már nem fiatal, de annak látszani akaró hangadóinak - új iránti olthatatlan vágyának köszönheti. Célja - a kiadói nyereségen túl - az hogy az előadóművészek vastagabb aranyláncba öltözve, és nagyobb terepjáróból lövöldözhessék le egymás.
Amennyiben ez művészet, úgy tényleg bármi lehet az. Nem lehet érv a népszerűsége sem, hiszen a kutyaviadalok is azok, továbbá bizonyos csoportokban a pedofília is népszerű. (Népszerű - csodás a magyar nyelv.) Ugyanezen logika mentén esik el a györgypéteri esztétika másik érve is, miszerint művészet az, ami valamely népcsoportnak, szubkultúrának az életérzését autentikusan kifejezi, hiszen így legálisan létezhetne pedofil művészet is. Amúgy egyáltalán nem az tetszik és nem az népszerű, amit valamely ösztönös választással annak tekintenek, hanem az, amit az iparszerű propaganda azzá tesz. A divat nem autonóm, hanem oktrojált, kihasználva a tömeges gondolattalanságot, utánzási kényszert és a tetszési vágyat. Az egyik a majomra, a másik talán a pávára megy vissza, az emberi nem nagyobb dicsőségére.
A rapzene nem művészet tehát, hanem szórakoztatóipari melléktermék, és mint ilyenre, ipari szabványok vonatkozhatnak rá. Veszélyességének, vagy veszélytelenségének megítélése nem sérti sem a művészi- sem pedig a szólásszabadságot, nekünk magunknak kell eldönteni, meddig tűrjük és meddig nem. A szólásszabadságot meg különösen nem, miután, amint a nevében is benne van: szólnia kéne, márpedig az öncélú káromkodás-özön ép érzékű ember számára semmiképpen sem szólás.