„Nem fogunk rettegni tovább. Nem. Ez a falu, ez az ország - ez a miénk is. Nem engedhetjük, hogy azt higgyék, nekik most már mindent szabad. Hogy csak úgy megtehessék, hogy csoportokba verődve keresztülcsörtethetnek a falun. Hogy fenyegethetnek. Hogy eleve azt akarják, féljek, féljünk tőlük. Éjjel és nappal, bármikor, amikor nekik éppen ahhoz van kedvük.

  Elég abból is, hogy az unokámat kinézik az iskolából. Csak azért, mert nem közülük való. Mert más a haja, meg a bőre színe. Meg mert az apja meri vállalni, hogy mit is gondol a jelenlegi politikáról, meg róluk. Róluk, akik alig várják, hogy elmenjünk, elmeneküljünk innen, itt hagyjunk mindent, ami eddig a miénk volt, hozzánk tartozott.

  Elég ebből, most már tényleg. Valamit tenni kellene. De hiába, ha közben meg a törvény sem véd meg minket tőlük – aki pedig az ellenkezőjét állítja, az hazudik!

  Bezzeg ők, nekik mindent szabad. De ha én meg akarom védeni a házamat, az utcámat, az életemet, akkor engem vesznek elő. És nem igaz, hogy gyűlölöm őket. Ők gyűlölnek minket. Minden tettüket, minden gondolatukat a velünk szemben meglévő, szabadon tomboló gyűlölet hatja át, mondjanak bármit is, hazudjanak mézes mázos hangon bármit is a vezetőik a tévében. Az undorító vezetőik.

  A fiam? A fiam csak akkor szegül ellen a rendőrnek, ha már ő sem bírja a nyomást. Pedig békés ember. Kopasz, tetovált, hangosan hallgatja a zenét, de a szíve joga. Na de ők! Egy ideig csak félni kellett tőlük. Ma már éjjel-nappal rettegünk, mert gyilkolnak is. Igen, gyilkolnak! Számokat nem mondok, a tények ott vannak a tévében – mindenki megnézheti. Ha meg én ki merem mondani, hogy minket itt megvetnek, másodrendűnek tartanak, és nincs otthonunk a saját hazánkban, akkor lehurrognak. És nem csak ők. Hanem az egész istenverte ország. Hát jöjjenek, és éljenek velük ők, az ország szerencsésebb fele. Majd megtanulják, hogy ezekkel tényleg nem lehet kiegyezni, ezek csak egyet akarnak: elpusztítani minket. Mert mi mások vagyunk. De higgye el, büszkék is vagyunk rá, hogy mások, többek vagyunk. Az igazi méltóság a mi oldalunkon van. És szembe fogunk fordulni velük, ha kell. Megvédjük magunkat. Nem, egyáltalán nincs jogállam. Ha az lenne, nem engedné, hogy következmények nélkül ezt művelhessék velünk.

  Ha látná a kis unokámat, mindent megértene. Gyönyörű gyermek, kár, hogy ezek miatt az utolsó senkiháziak miatt nincs jövője. Itt biztosan nincs. Elvándorolni? Igen, még arra is gondoltunk. Pedig higgye el, szeretjük ezt a falut, ezt az országot, ide tartozunk mi is. Talán jobban is, mint bárki más, jobban, mint ezek a férgek…”

  A fentieket a 67 éves, özvegy K-né gondolta végig, először talán egy évvel ezelőtt, valahol Szabolcsban, Borsodban, vagy Hevesben. Aztán azóta folyamatosan vissza-visszatérnek ezek a képek, ezek a gondolatok, sőt, mára már talán ezekkel kel, ezekkel fekszik, gyakorlatilag nem szól másról az élete, mint hogy retteg valakiktől. És bár önmagát becsapva azt mondja, azt gondolja, hogy nem gyűlöli őket, biztos, hogy a szíve tele van elkeseredéssel, magatehetetlen dühvel, és mélyen a lelkében ott izzik minden korábbi haragja. Fél tőlük, és gyűlöli őket.

  Hogy a megboldogult K. úr vajon Kovács Lajos gépkocsivezető, vagy Kolompár János vájár volt-e egykoron, lehet, hogy nem is olyan érdekes most. Sőt, ha kiderülne, hogy ők együtt dolgoztak, és ha nagy ritkán szót váltottak, meg is értették egymást, talán szintén nem releváns. Ott tartunk, hogy gyakorlatilag teljesen mindegy, hogy egy cigány, vagy egy gádzsó-ember özvegye ragadatja-e magát ilyen, korábban biztosan szégyellt gondolatokra. Az a mérvadó, az a fontos, hogy a halálukat követően itt maradt két idős asszony most félti az unokáját. Félti az életét. Félti a kertjét, az ingóságait. Fél attól, hogy betörnek hozzá, és háromezer forintjáért meggyilkolják, esetleg szvasztikát festenek a házára, miközben gyújtópalackok repülnek be az ablakon.

  És egymástól, illetve egymás párhuzamos világaitól félnek, amelyek térben és időben mégiscsak egy helyen vannak. Ugyanabban a borsodi, hevesi, szabolcsi faluban élnek, és mégis, két, különböző dimenzióban: az egyikben csak fasisztának tartott gárdista, rasszista gádzsók látszanak, a másikban pedig csak bűnözőnek, lustának, együttélésre alkalmatlannak tartott cigányok.

  Magyarul beszélnek mindannyian, ugyanott élnek és mégsem értik egymást, mégsem látják ugyanazt. Illetve látják, csak mindenki a saját világából kitekintve ítéli meg a hétköznapokat, és ezek szerint számos dolog nem egyértelmű. Elbeszélnek, elnéznek, ellátnak egymás mellett.

  Sajóbábel nem létezik, de közben mégis itt van. Egy falu. Száz falu. Maga az egész ország. És mindenki csak azt a felét, azt a részét akarja látni, hallani, megélni, ami a saját politikai, egyéni érdekeit szolgálja. A tökéletes zűrzavarban senki sem győzhető meg semmiről, és senki sem hajlandó megérteni, elfogadni a másikat. Nincsen egységes zsinórmérték.

  Azt sem lehet most eldönteni, hogy kinek volt hamarabb, vagy teljesebb mértékig igaza. Moldovának, aki könyvet írt? A borsodi vajdának, aki évek óta figyelmeztet? A szociológusnak, aki a sok elmélet után végre gyakorlati értelmét is láthatná a tudományának? Vagy talán a politikusnak, aki programot épített a konfliktusra, mint tényre – és ezért igazából meg sem róható?

  Kovács Lajos gépkocsivezető és Kolompár János vájár talán nem is bánja, hogy nem élhették meg ezt a mai világot. Hogy elvitte őket a tüdőrák és egy súlyos szívinfarktus. Ők annak idején azt tudták, azt követték, hogy mindenkinek saját felelőssége van a tettében és sorsának alakulásában. És hitték fenntartások nélkül, hogy az állam soha nem hagyhatja magára polgárait. Még ha a szocializmusban is éltek, tudták, hogy az ember érték. Munkával terhelhető, családdal, nehéz helyzetben pedig állami támogatással, meg persze közbiztonsággal jutalmazható.

  Mostanra oda jutottunk, hogy a jelen viszonyok közepette sem munka nem adható, sem segítség fel nem kínálható, megvédeni pedig az államnak szinte már önmagát sem sikerül. Az állam elmúlt években lemondott önmagáról. Ha Nietzsche klasszikus idézetét venném alapul, azt mondanám: az állam meghalt. Mert máskülönben, ha élne még, biztosan nem engedné, hogy így álljanak a dolgaink. Hogy ennyire magunkra legyünk hagyva. És ha sem az Isten, sem állam nem létezik már tovább, akkor a bábeli zűrzavar tényleg abba az irányba mutat, ahonnan nincs visszaút.

  Sajóbábelt 2010-re mi saját magunk teremtettük meg.

  Ugyanolyan, és nagyon hasonló gondolatok cikáznak minden egyes ablak és ajtó mögött, ugyanabból az elkeseredésből táplálkozva. Ha nem sikerül egy harmadik, mindenki által ugyanúgy, és ugyanolyannak látható új dimenziót teremteni hozzá, akkor nagyon nagy baj lesz. És a nagyon nagy bajban Moldova újabb könyvet írhat. A szociológus újabb motivációt kaphat, hogy folytassa aktuális, talán semmire sem jó kutatásait, a politikus pedig dicsőségben megfürödve nyeri el saját politikai támogatóinak feltétlen ragaszkodását. Akár radikális, akár liberális oldalon hirdeti az egyetlen igazságot.