Volt az Egyesült Államoknak egy elnöke, akiről mindent elmond, hogy a mi szeretve védett és féltett Károlyi Mihályunknak volt a példaképe. Woodrow Wilsonnak hívták, és az első világháború lezárását követően megfogalmazott tizennégy pontot. Erre Georges Clemenceau állítólag annyit mondott, hogy Istennek bezzeg elég volt tíz is, nekünk viszont most elég lesz egy is, az első méghozzá. Imigyen szól: ne legyen többé titkos diplomácia.
Kilencven évet kellett várni, és a Wikileaksnek köszönhetően ha nem is valósult meg Wilson elnök meglehetősen gyermeteg és naiv álma, de nagyon közel kerültünk hozzá. Az oldal ugyanis 250 ezer oldalnyi amerikai diplomáciai jelentést tett közzé, vagy postázott mérvadó lapoknak, akik persze boldogan tették közzé és dolgozzák fel ezeket.
A diplomaták sipákolnak, az újságírók találgatnak, hogy ki lehetett a kiszivárogtató, a széleken összeesküvés-elméleteket szőnek (vagy éreznek beigazolódni), a világ egyik fele az állát keresi a padlón a csodálkozástól, a másik meg a vállát rángatja unalmában. Természetesen nem lehet mindegyiküknek igaza, de álláspontjuk megérthető.
Mert hát mazsolázzunk egy kicsit a napvilágot, nyomdafestéket látott információkból.
Hogy a kínaiak hackeltették meg a Google-t, az körülbelül annyira meglepő, hogy Berlusconi konstans kangörcsénél csak Kadhafié nagyobb. Aztán: tényleg meg kell lepődni azon, hogy amerikai szemmel Putyin Oroszországa egy közönséges maffiaállam? Annyira rendkívüli, hogy teflonarcúnak látják a jenkik Angela Merkelt, Davd Camerontól nincsenek elájulva, Sarko-t pedig egyenesen hisztis alaknak hiszik? Van annak hírértéke, hogy a szaúdiak lövetnék Iránt, vagy hogy Obama apró kis ajándékokat ígért be azoknak az országoknak, akik befogadtak egy guantanamói rabot?
Az igazság az, hogy van. Majdnem mindegy hogy a Wikileaks zseniális hackerekből él, vagy a Pentagon casusbelli-generátoraként funkcionál, esetleg a hétpecsétes titkok megőrzésére felesküdött, épp ezért közléskényszerben szenvedő diplomaták keresik fel, hogy ezeket a dolgokat elmondhassák valakinek. Mert ezek az infók nyílt titkok voltak ugyan, józan, újságot olvasó ember ezek egyikén sem lepődik meg. Igen ám, de hiába tudja mindenki, hogy hogy a körömfestésre is éppenhogy alkalmas, síkhülye Icuka csak azért csoportvezető az irodában, mert dugja a főnök: ha felállok az értekezleten és ezt beordítom, valószínűleg kirúgnak. Így például ennek a sztorinak is lehetnek komoly következményei – na nem a Harmadik Világháború súlyú összecsapásokra gondolok, csak diplomáciai kapcsolatok jegelésére és sűrűsödő közös hadgyakorlatokra.
És akkor arról a 734 dokumentumról nem is szóltam, ami Magyarországról szól és származik, 2006. és 2010 között. Nyilván mindenkinek megvan a maga elmélete például az őszödi beszéd kiszivárogtatásáról, a TV-székház-ostromról, 2006. október 23-áról, a romagyilkosságok ilyen-olyan hátteréről, Dunaszerdahelyről, a Jobbik és Gárda viselt dolgairól, a nemzeti ünnepek tüntetéseiről, a Mol felvásárlásáról. Olyan sztorik ezek mind, amelyek nagyon könnyen beindítják az ember fantáziáját, pláne fájón lusztrációmentes kishazánkban, ehhez pedig akár nagyon komoly lendületet adhatnak ezek a féltve őrzött sztorik, és még csak nem is kell Molnár F. Árpádnak, Nemere Istvánnak, vagy Posta Imrének lenni hozzá.
Aztán persze ki tudja: lehet, hogy teljesen mással foglalkoznak az iratok, és marad nekünk a sötétség, délben.
