Az ember különféle szerszámai között kétségkívül a könyv a legbámulatraméltóbb. A többi mind testének a meghosszabbítása. A mikroszkóp, a távcső a látásé, a telefon a hangé, aztán itt van az eke és a kard, ami az emberi kar meghosszabbítása. Ám a könyv egészen más: a könyv az emlékezet és a képzelet meghosszabbítása. Bernard Shaw a Caesar és Cleopatrában az alexandriai könyvtárat az emberiség emlékezetének nevezi. Ez hát a könyv, és még valami: az emberiség képzelete. Mert hiszen mi más a múltunk, mint álmok sora? És milyen különbség lehet aközött, hogy álmainkra emlékezünk vagy a múltra? Ezt a funkciót tölti be a könyv.
Valaha arra gondoltam, hogy megírom a könyv történetét. Nem a fizikai oldaláról. A könyvek fizikailag nem érdekelnek (legkevésbé a bibliofil könyvek, amelyek általában aránytalanok), engem az érdekel, hogy milyen értéket tulajdonítottak a könyvnek a különböző korok. Spengler ugyan megelőzött, A Nyugat alkonya című művében van egypár gyönyörű oldal a könyvről. Néhány személyes megjegyzéssel kiegészítve ahhoz fogom tartani magamat, amit Spengler írt.
Az ókorban nem volt olyan kultusza a könyvnek, mint manapság, ami engem meglep; a könyvben az élőszó pótlékát látták. Az a mondás, amit folyton idézünk: Scripta manent, verba volant, nem azt jelenti, hogy az élőszó mulandó, hanem hogy az írott szó maradandó és halott. Ezzel szemben az élőszó valami szárnyas, valami légies dolog; szárnyas és szent, mint Platón mondja. Érdekes módon az emberiség nagy tanítói mind az élőszó mesterei voltak.
Nézzük az első példát: Püthagoraszt. Tudjuk, hogy Püthagorasz szándékosan nem írt. Nem írt, mert nem akarta magát az írott szóhoz kötni. Bizonyára azt érezte, ami a Bibliában később úgy van megfogalmazva, hogy a betű öl és a lélek éltet. Így kellett éreznie, ezért nem kötötte magát az írott szóhoz. Ezért van az, hogy Arisztotelész soha nem Püthagoraszról, hanem csak a püthagoreusokról beszél. Azt mondja például, hogy a püthagoreusok hittek az örök visszatérésben, amit jóval később Nietzsche is felfedezett. Azaz a ciklikus időben, amit Szent Ágoston cáfol a Civitas Dei-ben. Szent Ágoston egy gyönyörű metaforával azt mondja, hogy Krisztus keresztje megvált bennünket a sztoikusok körkörös labirintusától. A ciklikus idő eszméjét érintette Hume, Blanqui és még sokan mások.
Püthagorasz szándékosan nem írt, azt akarta, hogy gondolatai testi halála után tanítványai elméjében éljenek tovább. Innen származik az a mondás (amit, minthogy görögül nem tudok, megpróbálok latinul idézni), hogy Magister dixit (a mester mondta). Ez nem jelenti azt, hogy kötve voltak ahhoz, amit a mester mondott; ellenkezőleg, szabadságot biztosít a mester által felvetett gondolattovábbításra.
Nem tudjuk, hogy Püthagorasz alkotta-e a ciklikus idő elméletét; csak azt tudjuk, hogy tanítványai ezt vallották. Püthagorasz meghalt, és ők, mint valami lélekvándorlás által - ez bizonyára tetszett volna Püthagorasznak - újra- és újragondolják az ő gondolatait, s ha valaki azt veti szemükre, hogy újat mondanak, a Magister dixit (a mester mondta) formula oltalmába bújnak.
De vannak más példák is. Itt van Platón példája, amikor azt mondja, hogy a könyvek olyanok, mint a képmások (lehet, hogy képekre vagy szobrokra gondolt), amikről az ember azt hiszi, hogy élnek, de ha kérdést intéz hozzájuk, akkor nem válaszolnak. Így hát, a könyvek némaságát korrigálandó, feltalálja a platóni dialógust. Vagyis Platón több személyben testesül meg: Szókratészben, Gorgiaszban és másokban. Arra is gondolhatunk, hogy Platón vigasztalódni akart Szókratész halála miatt, azt gondolván, hogy Szókratész továbbra is él. Ha bármilyen problémával találkozott, azt kérdezte: mit szólt volna ehhez Szókratész? Így bizonyos értelemben ő volt Szókratész halhatatlansága, aki nem írt semmit, és szintén élőszóval tanított.
Krisztusról tudjuk, hogy egyetlenegyszer írt le néhány szót, amit a homok mindjárt eltörölt. Tudomásunk szerint egyebet nem írt. Buddha szintén élőszóval tanított; prédikációi maradtak fenn. Aztán itt van Szent Anzelm mondása: "Könyvet adni egy tudatlan ember kezébe ugyanolyan veszélyes, mint kardot adni egy gyermek kezébe." Így gondolkoztak a könyvről. Keleten még mindig él az a felfogás, hogy a könyvnek nem az a feladata, hogy felfedje a dolgokat, csupán az, hogy segítségünkre legyen a felfedezésben. Noha nem tudok héberül, tanulmányoztam némileg a Kabbalá-t, és olvastam (angol és német fordításban) a Zóhárt (A ragyogás könyvét) és a Széfer Jecirá-t (A történetek könyvét). Tudom, hogy ezek a könyvek nem azért íródtak, hogy megértsék, hanem hogy megmagyarázzák őket; arra ösztökélik az olvasót, hogy tovább gondolkodjék. A klasszikus ókor nem tisztelte a könyvet, bár tudjuk, hogy Nagy Sándor párnája alatt tartotta az Íliászt és a kardját, ezt a két fegyvert. Tisztelték Homéroszt, de nem tekintették meg-szentelt írónak abban az értelemben, ahogy mi ma. Nem gondolták, hogy az Íliász és az Odüsszei szent szövegek volnának; tiszteletre méltó könyvek voltak, de lehetett támadni is őket.
Platón száműzhette köztársaságából a költőket anélkül, hogy eretnekség gyanújába keveredett volna. Az antikvitás eme tanúságai mellé érdemes Seneca példáját csatolnunk. Luciliushoz írt csodálatos episztolái között van egy, amely egy rendkívül hiú egyént támad, akinek százkötetes könyvtára van; de hát ki az - kérdezi Seneca -, akinek van ideje száz könyvet elolvasni? Manapság viszont a nagy könyvtárakat becsüljük.
Az ókorban van egy olyan jelenség, amit nehezen tudunk megérteni, ami nem emlékeztet a mi könyvkultuszunkra. A könyvben mindig az élőszó pótlékát látják, aztán Keletről jön egy új felfogás, amely a klasszikus ókortól teljesen idegen: a szent könyv koncepciója. Nézzünk két példát, előbb a későbbit, a mohamedánokét. Szerintük a Korán előbb létezett, mint a világ, mint az arab nyelv: a Korán Isten egyik attribútuma, nem pedig műve, ugyanúgy hozzátartozik, mint könyörületessége vagy igazságossága. A Koránban meglehetősen titokzatos formában van szó a könyv anyjáról. A könyv anyja a Koránnak egy olyan példánya, amelyet az égben írtak. Ez lenne a Korán platóni archetípusa, és ez a könyv - ezt mondja a Korán -, ez a könyv az égben íródott. Isten attribútuma, és megelőzte a teremtést. Ezt hirdetik az ulémák, a mohamedán teológusok.
Aztán vannak hozzánk közelebb álló példák: a Biblia vagy pontosabban a Tóra vagy a Pentateukhosz. Azt tartják, hogy ezeket a könyveket a Szentlélek diktálta. Különös dolog: a különböző korokban, különböző szerzők által írt könyveket ugyanannak a léleknek vagy szellemnek tulajdonítják; de hát a Bibliában az is benne van, hogy a Szentlélek fuvallata bárhol jelen lehet. A zsidóknak az az ötletük támadt, hogy a különböző korok irodalmi műveit összegyűjtsék és egy könyvet alkossanak belőle, a Tórát vagy görögösen Bibliát. Mindezeknek a könyveknek egy a szerzője: a Szentlélek.
Bernard Shaw-tól egyszer megkérdezték, hiszi-e, hogy a Bibliát a Szentlélek írta. Shaw azt felelte, hogy minden könyvet, amit érdemes újraolvasni, a Szentlélek írt. Azaz a könyvnek meg kell haladnia a szerző szándékát. A szerző szándéka esendő emberi dolog, a könyvben kell hogy legyen valami többlet. A Don Quijote például több, mint a lovagregények szatírája. Olyan abszolút szöveg, amelyben a véletlennek semmi szerepe nincs.
Gondoljuk végig ennek a kijelentésnek a következményeit. Például, ha azt mondom:
Futó habok, kristálytiszták, fehérek,
lombos fák, mik tükörben nézik képük,
hüs árnnyal frissitő szép zöld mezőség,
akkor nyilvánvaló, hogy mindhárom sor tizenegy szótagos. Így akarta a szerző.
De mi ez a Szentlélek által írt műhöz képest, mi ez ahhoz képest, hogy az istenség leereszkedett az irodalom színvonalára, és diktál egy könyvet! Ebben a könyvben semmi nem lehet a véletlen műve, mindennek van oka és magyarázata, minden egyes betűnek. A Biblia például tudvalevőleg azért kezdődik így: Beresit baraelohim, azaz b-vel, mert b-vel kezdődik az a szó, hogy boldog. Olyan könyvről van szó, amiben semmi sem véletlen. Ez elvezet bennünket a Kabbalához, a betűk tanulmányozásához, az istenség által diktált szent könyvhöz, amely éppen az ellenkezője annak, amit a klasszikus ókor gondolt. Ők ugyanis elég homályosan gondolkoztak a múzsát illetően.
„Istennő, haragot zengj” - mondja Homérosz az Íliász kezdetén. Itt az istennő, a múzsa, az ihletnek felel meg. Ezzel szemben, ha a Szentlélekre gondolunk, az valami konkrétabb és erősebb: Isten, aki leereszkedik az irodalomhoz. Isten, aki könyvet ír, akinek a könyvében semmi nem véletlen, sem a betűk, sem a szótagok száma egy-egy versben, s az sem, hogy szójátékokat alkothatunk a betűkkel, hogy a betűknek számértéket tulajdoníthatunk. Mindezt tudjuk.
A könyvre vonatkozó másik felfogás - ismétlem - az, hogy isteni mű lehet. Ez talán közelebb áll a mi felfogásunkhoz, mint a klasszikus ókoré, miszerint a könyv csupán az élőszó pótléka. Aztán eltűnik a szent könyv fogalma, és más felfogásoknak ad helyet. Annak például, hogy minden országot egy könyv képvisel. Emlékezzünk rá, hogy a mohamedánok a könyv népének nevezik a zsidókat, emlékezzünk Heine mondására, miszerint a zsidó népnek egy könyv a hazája, a Biblia. Itt van tehát egy új felfogás, miszerint minden országot egy könyv képvisel, vagy legalábbis egy szerző, aki lehet több könyv szerzője is.
Furcsa - nem hiszem, hogy ezt eddig bárki is észrevette volna -, hogy általában olyan egyéneket választottak képviselőjükül az országok, akik nem nagyon hasonlítanak hozzájuk. Az ember azt gondolná például, hogy Anglia Doktor Johnsont választaná; de nem, Anglia Shakespeare-t választotta, és Shakespeare - nyugodtan mondhatjuk - a legkevésbé angol az írók közül. Angliára az understatement jellemző, azaz, hogy inkább kevesebbet mondanak, mint a valóság. Shakespeare ezzel szemben metaforáiban túlzásra hajlott, és egyáltalán nem lenne meglepő, ha Shakespeare olasz vagy zsidó lett volna például.
Vagy vegyük Németország esetét; ez a csodálatos, könnyen fanatizálható ország egy toleráns, egyáltalán nem fanatikus embert választ, olyat, akit a haza nem érdekel túlságosan: Goethét. Németországot Goethe képviseli.
Franciaországban nem választottak ki egyetlen szerzőt, de Hugo felé hajlanak. Én nagy tisztelője vagyok Hugónak, de Hugo nem tipikusan francia. Hugo idegen Franciaországban; azok a hatalmas díszletek, azok a nagy metaforák nem jellemzők Franciaországra.
Még érdekesebb Spanyolország esete. Spanyolországot képviselhetné Lope de Vega, Calderón vagy Quevedo. De nem. Spanyolországot Cervantes képviseli. Cervantes az inkvizíció kortársa, de toleráns, nincsenek meg benne a spanyoloknak sem az erényei, sem a hibái.
Mintha minden ország úgy gondolná, hogy olyannak kell képviselnie, aki más, aki bizonyos értelemben az orvossága, ellenszere, ellenmérge lehet az ő hibáinak. Mi választhattuk volna Sarmiento Facundóját, de nem, hősi történelmünkkel a hátunk mögött mi egy dezertőr krónikáját választottuk, a Martín Fierrót, amely mint könyv megérdemli ugyan a választást, de gondoljuk meg, hogy történelmünket a pampa meghódításától fogva dezertáló figura képviseli. Mindamellett ez a helyzet; mintha minden ország erre törekedne.
A könyvről sok író írt rendkívül szellemesen. Hadd hivatkozzam ezek közül néhányra. Először Montaigne-re, aki külön esszét írt a könyvről. Ebben van egy megszívlelendő mondat: „Semmit sem teszek kedvem ellenére.” Montaigne azt mondja, hogy a kötelező olvasmány fogalma hamis fogalom. Azt mondja, hogy ha egy nehéz részt talál egy könyvben, akkor azon átugrik, mert az olvasásban a gyönyörködés egy formáját látja.
Eszembe jut, hogy jó néhány éve volt egy körkérdés arról, hogy mi a festészet. Megkérdezték Norah nővéremet, és ő azt felelte, hogy a festészet az a művészet, amely a formák és a színek segítségével gyönyörködtet bennünket. Én azt mondom, hogy az irodalom is a gyönyörködtetés egyik formája. Ha valamit nehezen olvasunk, a szerző szándéka meghiúsult. Ezért azt gondolom, hogy Joyce például alapjában véve megbukott, mert művét lehetetlen erőfeszítés nélkül olvasni.
Egy könyv olvasásához nem kell erőfeszítés, a boldogsághoz nem kell erőfeszítés. Azt hiszem, Montaigne-nek igaza van. Elsorolja, kik azok a szerzők, akiket szeret. Vergiliust idézi, azt mondja, jobban szereti a Georgicát, mint az Aeneist, én jobban szeretem az Aeneist, de ez mindegy. Montaigne szenvedélyesen beszél a könyvről, ám azt mondja, hogy a könyvek boldoggá tesznek ugyan, de a gyönyör, amit okoznak, nem heves.
Emerson ellentmond neki - ő írta a másik fontos munkát a könyvekről. Előadásában Emerson azt mondja, hogy a könyvtár egy varázsszoba, ahol az emberiség legjobb szellemei várakoznak, de ahhoz, hogy megszólalhassanak, a mi szavunkra van szükség. Ki kell nyitnunk a könyvet, és akkor megszólalnak. Azt mondja, hogy a legjobb emberek társaságában tölthetnénk időnket, akik a kezdetektől fogva léteztek, mi azonban nem kerestük őket, inkább kommentárokat és kritikákat olvasunk, nem azt, amit ők maguk írtak.
Én húsz éven át az angol irodalom professzora voltam a Buenos Aires-i Egyetem Bölcsésztudományi Karán. Mindig azt mondtam tanítványaimnak, hogy ne csináljanak bibliográfiát, ne olvassanak kritikákat, olvassák magukat a műveket; lehet, hogy keveset fognak belőlük érteni, de élvezni fogják az olvasást, és mindig hallani fogják valakinek a hangját. Azt mondanám, hogy egy szerzőből a legfontosabb a hanglejtése, egy könyvben a legfontosabb a szerző hangja, az a hang, ami hozzánk szól.
Életem jó részét az irodalommal töltöttem, s azt hiszem, hogy a boldogság egyik formája az olvasás; a másik, gyengébb formája az írói alkotás, vagy amit alkotásnak nevezünk, amely az olvasmányaink emlékének és felejtésének keveréke.
Emerson egyetért Montaigne-nyel abban, hogy csak azt kell olvasnunk, ami tetszik, hogy a könyv a boldogság egy formája. Annyit köszönhetünk a betűknek. Én igyekeztem többet újraolvasni, mint olvasni, azt hiszem, az újraolvasás fontosabb, mint az olvasás, csak persze ahhoz, hogy újraolvashassunk valamit, azt már előbb el kellett olvasnunk. Ez az én könyvkultuszom. Lehet, hogy patetikusan hangzik, de nem akarok patetikus lenni: azt szeretném, ha úgy hangzana, mint egy vallomás, amit mindnyájuknak külön-külön teszek, nem mindenkinek, mert a mindenki absztrakció, és az egyes ember valóság.
Még mindig azt játszom, hogy nem vagyok vak, továbbra is vásárolok könyveket, könyvekkel rakom tele a lakásomat. Nemrég valaki nekem ajándékozta a Brockhaus Enzyklopädie 1966-os kiadását. Éreztem a könyv jelenlétet a lakásban, mint valami gyönyörűséget. Ott volt a huszonvalahány gót betűs kötet, amit nem tudok elolvasni, térképekkel és metszetekkel, amiket nem látok, és mégis, a könyv ott volt. Éreztem a könyv baráti vonzását. Úgy gondoltam, hogy a könyv az emberi boldogság egyik lehetősége.
Sokat beszélnek a könyv eltűnéséről; szerintem ez lehetetlen. Azt mondják, hogy nincs különbség egy könyv és egy újság vagy lemez közt. A különbség az, hogy az újságot a feledés jegyében olvassuk, a lemezt is azért hallgatjuk, hogy elfelejtsük, egy lemez gépies és épp ezért frivol. A könyvet azért olvassuk, hogy emlékezzünk rá.
A szent könyv fogalma, mint a Koráné a Bibliáé vagy a Védáké - ahol szintén az áll, hogy a Védák teremtették a világot -, megszűnhet, de a könyvnek van bizonyos szentsége, amit nem lenne szabad veszni hagynunk. Ha kezünkbe veszünk egy könyvet, és kinyitjuk, fennáll az esztétikai élmény lehetősége. Mik a könyvben sorakozó szavak? Mik ezek a holt szimbólumok? Abszolút semmik. Mi egy könyv, ha nem nyitjuk ki? Egyszerűen egy papírból és bőrből készült téglatest, ami lapokból áll; de ha olvassuk, akkor valami különös dolog történik, állandóan változik, azt hiszem.
Hérakleitosz azt mondta (eleget idéztem már), hogy senki sem léphet kétszer ugyanabba a folyóba. Senki sem léphet kétszer ugyanabba a folyóba, mert a folyó változik, de az a legborzasztóbb, hogy mi nem kevésbé vagyunk változékonyak, mint a folyó. Valahányszor elolvasunk egy könyvet, a könyv megváltozik, más lesz a szavak jelentése. Másrészt a könyvek telítve vannak a múlttal.
A kritika ellen beszéltem, és most ellent fogok mondani önmagamnak (de hát annyi baj legyen). A Hamlet nem ugyanaz a Hamlet, amit Shakespeare megalkotott a tizenhetedik század elején, a Hamlet Coleridge, Goethe és Bradley Hamletje. A Hamlet újjászületett. Ugyanez a helyzet a Don Quijotéval. Ugyanez a helyzet Lugonesszel és Martínez Estradával, a Martín Fierro sem ugyanaz. Mi, olvasók gazdagítottuk a könyvet.
Mikor egy régi könyvet olvasunk, az olyan, mintha mindazt az időt olvasnánk, ami eltelt a könyv megírása óta. Ezért fontos a könyv kultuszának ápolása. Egy könyv tele lehet hibával, lehet, hogy más véleményen vagyunk, mint a szerző, de akkor is van benne valami szent, valami isteni, nem a babonás tiszteletből, hanem a boldogság, a tudás keresésének vágyából következően.
Ennyit szerettem volna ma önöknek elmondani.
(1978. május 24., Tóth Éva fordítása)
