Miután robbanásszerűen megnőtt az új regisztrálók száma – és az adatvédelem, a magánélet miatt aggódó cikkek, vélemények száma is -, új szolgáltatással bővül a Facebook palettája: nemsokára már e-mailezhetnek is a tagok a fapados belső üzenetküldés helyett. Miközben függőségünk egyre súlyosbodik, mindennapjainkban egyre több dologra használjuk az „emberkatalógust”, továbbra sem tudjuk, hogy a kapcsolati hálónk ilyen típusú épülése valóban épülésünkre szolgál-e.
Félmilliárd tag. Ennyi aktív felhasználója van most a Facebooknak. Természetesen nincs mindenki kapcsolatban egymással, de elvileg megtehetnénk azt is - ahogy sokan meg is teszik -, hogy fejest ugrunk az ismeretlen embertömegbe, és találomra válogatunk magunknak ismerősöket. Egy brit antropológus Robin Dunbar – a Dunbar-szám névadója – kutatásaiban arra az eredményre jutott, hogy egy átlagos ember maximum 150 másik emberi lénnyel képes fenntartani - eltérő minőségű – kapcsolatokat. Dunbar a természetes adottságainkból indult ki: az ösztöneink kódolják a csoport alkotására való hajlamot – mindenki szeretne csoporthoz tartozni, hiszen a tanulás, a biztonság, vagy a manipulálás élménye csakis úgy képzelhető el, ha az ember nemcsak magában lébecol a világban. Naná, hogy önként és dalolva regisztrálunk a katalógusba.
Mire való a Facebook?
A csoportépítési ösztönnek igencsak kedvez egy olyan közösségi háló kiépítése, mint a Facebook. Viszont fennáll a veszélye annak, hogy felszínesebb, torzult kapcsolatok jöhetnek létre, a tagok pedig gyakorlatilag olyan mélységig vájkálhatnak egymás magánéletében, amit eddig sose tapasztaltak. Nem árultam el nagy titkot: máris itt vagyunk a másik ösztönnél, a kíváncsiságnál.
Az emberkatalógus egyik legnagyobb problémája az, hogy adatvédelmi beállításainkat – már ha értünk hozzá – nem elég egyértelműen határozzuk meg, és ha ez nem elég nehézkes, a reklámoktól való tartózkodás, vagy a végleges kilépés is kemény dió. Most pedig tegye fel a kezét az, aki pontosan meg tudja mondani, hogy a gyerekkori padtársának a barátnője jogosult-e megnézni azokat a fotókat, amelyeket az előző munkahelyi kollegája pakolt fel a „fácséra” a legutóbbi tejfakasztó buli után.
Egy amerikai egyetemista tanulmányában írja le, hogy az offline világ baráthalmaza átalakul, ahogy az online-ra tevődik át. Kutatásában adott egy lány, aki elköltözik A városból B-be; az új lakhelyén délutánonként úszóedzést tart tíz év körüli gyerekeknek. Az előző városban maradt barátai pedig – akik között néhány meleg fiú is akad –, csak hogy felidézzék a régi bulik emlékét, bizarr fotókat osztanak meg a Facebook-on, amelyeket a lány lájkol, és kommentel is. Emiatt a tízéves tanítványai – akik szintén az ismerősei - olyan képeket tudnak megnézni a neten, amilyeneket talán nem kellene.
A tanulmány rávilágít: míg a való életben jobbára elkülönült ismerősi-baráti halmazok metszéspontjában áll az adott személy, addig a Facebookban mindenki egy nagy közös halmaz közepén áll a saját szemszögéből nézve. Ezáltal viszont olyan emberek is „megismerkedhetnek” egymással, akiknek valójában nem sok közük van egymáshoz. A baráti kapcsolatok tehát átstrukturálódnak a virtuális valóságban, ami nem feltétlenül baj - hiszen közelebb is hozhatja egymáshoz az egyéneket -, de mint a fenti ábra és még számtalan példa mutatja, ez nem várt, és nem kiszámítható eredményeket hozhat.
A kapcsolati tőke napjainkban fontos dolog, és ma már az is hozzájárulhat – az antropológia nyelvén szólva – az egyed túléléséhez, életünk bizonyos területeinek sikereihez, hogy kiépített kapcsolati hálónkat mennyire tudjuk karban tartani és használni.
A Facebook számtalan dologra jó: új irányvonalakat mutathat a szabadidőnk eltöltésében, munkalehetőséget tartogathat, hozzájuthatunk egy jó borjúfelsál receptjéhez, vagy a leendő férjünk/feleségünk telefonszámához. Valós kapcsolatainkat – ha normálisan kezeljük a helyzetet – nem feltétlenül építi le a dolog, hiszen remekül meg lehet ott szervezni a hosszú hétvégi Bakony-túrát, ahol garantáltan együtt leszünk – net nélkül. De komoly félreértéseket is okozhat, hiszen eddig nem kürtöltünk világgá mindent az aktuális kedélyállapotunktól a ruhaméretünkig.
Azt azonban ne felejtsük el, hogy a rendszer használatával akaratlanul is információkat szolgáltatunk ki magunkról; lekövethetővé válik mindennapi rutinunk, világnézetünk, ízlésünk – remek célpont leszünk (jobb esetben) a fogyasztókat kereső cégeknek. Véleménye pedig mindenkinek van mindenről. De amikor véleményünk, adataink és tulajdonságaink - elszakítva fizikai valónktól és a valós kapcsolataink védelmet nyújtó burkától - elkezdenek ennyire durván önálló életet élni, akkor ember legyen a talpán, aki megjósolja, hogy ennek mi lesz a vége.
