„Csak el ne mulaszd, hogy elébb háromezerszer egymás után
kileheld magadból az Úrtól való átkozott lelkiismeretet”
(Lautréamont: Maldoror Énekei)

  Sokféle bűn van és e bűnöknek sokféle rendszertana. A hét főbűnről beszélek, melyeket Nagy Szent Gergely különített el először, mint olyanokat, amelyek nem csak önmagukban bűnök, hanem más további bűnök okozói is egyben. Ezek pedig a kevélység, a fösvénység, a bujaság, az irigység, a torkosság, a harag és a  jóra való restség. Könnyen belátható persze, hogy ezek az emberi természet azon tulajdonságai, melyeket már sokkal régebben is ostoroztak, például Arisztotelész az Etikákban. A sztageirita szerint - aki nagy racionalista volt - ezek a bűnök nem az isteni tiltás okán kerülendőek, hiszen hogyan is tilthatták volna ezeket a görög istenek, akik maguk is jócskán érintettek voltak bennük, hanem azért, mert lehetetlenné teszik a jó életet.

  Mindenesetre, fakadjanak bár az isteni tiltásból vagy józan megfontolásból, évezredeken át ismert és tudott volt, hogy nem csak a túlvilágon, hanem a földi siralomvölgyben is büntetést vonnak maguk után, hiszen szenvedélyek ezek és már maga a szenvedély szó is magában foglalja a szenvedést, amely arra méretik, aki behódol nekik. A hét főbűn ugyanis nem magánügy, hanem a közvetlen és a tágabb környezetre is rossz hatással van. Még a torkosság is, amely nem tűnik ilyennek (hiszen kinek ártok - magamon kívül - ha halálra zabálom magamat), azonban történeti szempontból csak röpke pillanat, mikor szerencsés sorsú népek számára bőséggel áll rendelkezésre élelem. A torkosság legtöbbször valakik rovására ment, és elvett valakiktől, akiknek ez a túlélést jelenthette. Az ókori Tarentum történetéből pedig az is tudható volt, hogy a gazdagság és az azzal járó tunya semmittevés a melegágya a bűnöknek, és valóban egy egész közösség vesztét okozzák.

  Az ég felé nyúló, gótikus középkorban, ahol a korabeliek szemében minden élet az örökkévalóság pillanatnyi közjátéka és a test a férgek eledele csak, a főbűnök elkövetését követő túlvilági büntetés kétségtelennek tűnt. Az emberi cselekedetek horizontját a félt és várt Isten-ítélet jelentette, ezért - bár sokan és sokszor elkövették - törvény szerint kerülni kellett őket.

  Azután valami megváltozott. Mi sem szemléltetheti ezt a változást jobban, mint a Port-Royal körüli csatározások, a janzenizmus harcai, melynek követői - mindenekelőtt Pascal és Arnaud -  a molinista tanok és a jezsuitizmus ellen folytattak. Pedig a molinizmus és a jezsuitizmus is csak tünetek voltak, egy új, frivol világra adott egyházi válaszok, mikor is az egyház, nem akarván elveszteni híveit, mintegy utánuk ment, engedményeket adott és tett, hogy - mint oly sokszor története során - megőrizze világi, instrumentális hatalmát. Megváltozott az emberek gondolkodása, és ezáltal megváltozott a világ is. A reneszánsz hatására végbemenő perszonalista fordulat az embert állította a középpontba, az embert a bűneivel együtt. Ha az ember a világ közepe és az ember pedig levetkőzhetetlen tulajdonságokkal rendelkezik, úgy az emberrel együtt kényszerülünk ezeket is elfogadni.

  Az emberek - ha lelkük mélyén tudják is, hogy bűn az, amit tesznek - mit sem utálnak jobban, mintha ezt az orruk alá dörgölik. A felvilágosítók nagyszerűen észrevették ezt, és kíméletlenül ki is használták. Anélkül, hogy megpróbálták volna tagadni a főbűnök kártékony voltát - hiszen ez amúgy sem sikerülhetett volna - egyrészt felajánlották, hogy e bűnöknek nem lesz túlvilági büntetése, másrészt, a történelem, az emberi cselekedetek kizárólagos mozgatórugójaként mutatták be azokat. Ezzel meg is oldották a kör négyszögesítését. Ami „rossz” volt, „jó” lett, sőt, nélkülözhetetlen, a „fejlődés” záloga. Egész új világ épült hát, olyan amelyik az emberre és az emberi bűnökre épül.

  Persze a túlvilági büntetés gondolatának elvetése magának a túlvilágnak, az öröklétnek elvetését is jelentette, így - kinek kínos, kinek örömteli módon - csak ez a világ maradt számukra. Egyedül és céltalanul vagyunk, és az ebből fakadó végső iszony filozófiai lenyomata Kirkegaard és Heidegger filozófiai kétségbeesése.

  Az ateista vallás racionalista prófétái természetesen nem ezt ígérték. Azt ígérték, hogy - Marxszal szólva - a bilincseket elfedő virágok letépése után maguknak a bilincseknek a letépése következik, azt állították, hogy az embernek nincs „természete” és nincsenek „bűnei” sem, és egy racionálisan elrendezett világban nem lesz helye bűnnek és büntetésnek, az oroszlán pedig együtt hál a báránnyal. E próféták szerint a bűn nem az emberben, hanem a társadalom igazságtalan voltában gyökeredzik. Amennyiben megváltozik a társadalom, vele változik az emberi természet is. Sőt, szerintük egyáltalán nem beszélhetünk emberi természetről: az ember - mindenestől - a társadalom terméke, és ahol a társadalom rossz ott, és csak ott lesz rosszá. Szókratész régi gondolata köszön vissza itt, miszerint tudatosan senki nem akarhat rosszat, a rosszat az akarja, aki nem ismeri, vagy félreismeri a jót.

  Innen már csak egy lépés volt a rossz, a gonosz dicsőítése, hiszen ha az ember Isten, akkor tettei, gondolatai is isteniek és hogyan lehetne bűnös egy Isten?  A 18. század végén és a 19. században őrültek, művészek, próféták és filozófusok, mint De Sade, Lautréamont, Stirner, Nietzsche kezdték a bűnök dicsőítését énekelni. Megszületik a bűn esztétikája, gyönyörködni kezdenek a rosszban, és senkinek nem jut már eszébe, hogy a merőben esztétikai természetűnek felfogott rossz milyen is valójában, mikor tényleg megtörténik. Jellemzően tornából felmentett kriplik szokták a gonosz dicsőségét énekelni. Az esztétikaként megénekelt bűn persze semmi - puszta szó és hirdetőinek szerencséje volt, mert nem élték meg azt, mikor gonoszság mérnökei érkeztek, hogy hétköznapi valósággá építsék a rosszat.

  Mára a filozófiát felváltó szofizmus új érveket konstruált. „Minden relatív” - szokták mondogatni az újkori történelem talán legkártékonyabb mondatát anélkül, hogy végiggondolnák, mit is állítanak ezzel. A jónál mindig van jobb, a rossznál rosszabb, sohasem lehetünk tehát sem elégedettek, sem elégedetlenek.

  A fogyasztás nagyrészt a fent említett hét főbűnön alapszik. A reklámok folyamatosan ezekre csábítanak bennünket, mind a hét főbűn egy-egy megvalósítani kínált, kívánatos életstratégia, melyet szép, gazdag, fiatal emberek árulnak nekünk, azt sugallván, ti is ilyenek lehettek. Édességek, pénz, pucér nők (vagy férfiak), agresszivitás és önimádat - íme a hét főbűn, mint a hatékony reklám alapkövei. Közvetítői a tévénézők előtt ál-életet élő undorító „celebek" - a semmi bámulja önmagát és elégedett azzal amit lát. Vagy a pop-dívák; ők többnyire betépett fiatal lányok, akik bugyogóra vetkőzve vonaglanak több tíz tonna díszlet előtt, miközben egy számítógép meghökkentően primitív dalokat játszik és énekel a háttérben. Az egészet a nyilvánvaló homo-, transz-, meta-, vagy para, vagy mit tudom én milyen, egyre nyilvánvalóbb, szexuális utalások tartják fönt - a bujaság ha tetszik - addig amíg szükségszerűen át nem szakítják az utolsó gátat is és az egész nyílt színi kopulációba nem torkollik. Az ijesztően sivár és primitív nyelven szajkózott felszólítások új világot is kreálnak, mely a méltóan sivár és primitív. A tömegek lázadása lassan beérik, és ma már a tömegek konszolidált birodalmában élünk. Divat és lédiéta közé feszített életünk, nem a világegyetem harmóniáját rezgő húr, hanem döngő, ragacsos föld csupán.

  A számlát persze benyújtják egyszer. Az elpazarolt élet és a végső elbutulás közötti felvillanó pillanatban mindenkibe beledöbben a horror vacui, mert azt a semmit nem tölti ki majd a hét főbűn egyike sem. A bölcsen elrendezett világban a bűn magában hordja a büntetést, és ha háromezerszer egymás után kileheljük is magunkból az Úrtól való átkozott lelkiismeretet - utoljára, vele együtt, a lelkünket leheljük ki. Hogy ezek után odaát befogadja-e valaki, az nem tudható, de nem is érdekes talán. Elfogadtuk és megszerettük a hét főbűnt, talán elfogadjuk és megszeretjük a büntetést is.