Az ominózus bejelentés óta gyanítjuk, hogy a lassan mondás eredményeként mi az, ami leszivárgott az emberek szintjére a gázár-problematikából. Az 1977-es Star Wars-generációtól felfelé evidencia, hogy a gázár a nemzet jégbe fagyasztott Han Solója. Ha nem mozog, nincs vele baj.
Valamit tudhat ez a gázár (s talán a villamos energia), ha olyan féltő szeretettel tekint rá Lendvai Ildikó, mint saját gyermekére, melyet az országgyűlés minden tagja adoptálni szeretne. Miért nem a kenyér fekszik ilyen jól a döntéshozók előtt? Vagy legalább a benzin, ahogy azt a taxis emberek követelték 1990-ben?
Ha már a felnőttek emberek úgy érzik, Kádár alatt jobb volt, miért ne lehetne a szocializmus hagyatékában az emberek szívét melegséggel eltöltő árdotációt visszahozni. Nem nagyon, kicsit. A vásárlások volumenét tekintve lehetne találni számos olyan árut, mely az emberek nagy többségének mindennapjait alapjaiban határozza meg, s mint olyan, érinthetetlen. Miért az emberekkel fizettetik meg például a Full HD házimozi rendszert, sőt, annak még a hangszóróját is?
Ha létezik a Versenyhivatal sillabuszában a nagy kereskedelmi láncok esetére alkalmazható erőfölénnyel való visszaélés fogalma, akkor ideje lenne bevezetni az erőtlenséggel való visszaélés fogalmát is. Itt nem a rászorulók valóban szükséges támogatására utaltam, az evidencia!
A magát erőtlennek mutató emberekről van szó, akik még örülnek is - mint egyszeri devizahiteles a mentőcsomagnak - hogy végre van valami, amit az állam teljesítményigazolás nélkül ajándékba ad. Csak úgy. Ha pedig még azt is figyelembe vesszük, hogy a Gazprom legvidámabb baraklakóit nem hozzászoktatni, sokkal inkább lecuppantani kellene Oroszország anyácska csőben végződő akaratáról - akkor az ártámogatás különösen érthetetlen politikai hagyomány.
Hiába van rengeteg földgáz-kereskedelmi/szolgáltató cég a placcon, ha az emberek nem is hallottak róluk. Rezegnének is alaposan, Főgáztól a Suezen át az ISD POWER-ig, ha mondjuk a gépjárművek kötelező biztosítási piacán lévő versenyhez hasonló helyzetbe lennének kényszerítve. Így viszont - az extra adótól eltekintve - kényelmes a pálya; mondja meg Fellegi Tamás, hogy mennyi a plafon, aztán haladjunk.
Amíg a gáz nem válik tejjé, melyet esetenként a beszerzési ár alatt osztogatna a szolgáltató, addig illene az embereknek annyit fizetniük érte, amennyi az árversenyben a végén kijött. Már ha lenne valódi verseny, meg piaci viszonyok.
