„Power tends to corrupt, and absolute power corrupts absolutely.”
(Lord Acton)
A hatalom hajlamossá tesz a rosszra, a teljhatalom pedig teljesen rosszá tesz – Acton báró gyakran emlegetett szavai ezek. A 19. századi brit történész és politikus egyszerre volt liberális és katolikus – sőt inkább katolikus, aki eltérő eszmei identitásainak összehangolásával küszködött egész életében. Mi örülhetünk küszködésének, hiszen izgalmasabbak az örökké vívódó, másokkal és önmagukkal szellemi csatákat vívó személyiségek, mint azok, akik idejekorán megtalálni vélik, majd minden helyzetben védik az aktuális körülményekhez igazított Igazságot. Lord Acton fenti szavai a pápai csalhatatlanság elfogadása elleni küzdelméből származnak. Bármennyire is Róma hívének vallotta magát, a történelem megtanította őt az emberi (tehát esendő, tévedésre, túlzásra hajlamos) hatalommal, és főként az abszolút hatalommal szembeni szkepszisre. Vagyunk ezzel így páran. Jelen esetünkben pedig nem is Szent Péter örökösének, az Egyház földi helytartójának tévedhetetlenségén, hanem egy kis közép-európai országnak a választási matematika és az ellenfél megérdemelt bukása miatt teljhatalomhoz jutott politikai erején töprengünk.
*
„Magyarország olyan ország, ahol az Alkotmánybíróság döntései mindenkire kötelezőek. Nincs kibúvó, kiskapu, ez a magyar demokrácia egyik vastörvénye.” (Orbán Viktor, 2007)
„Nem az emberek igazságérzetét kell megváltoztatni, hanem azokat a régi szabályokat, amelyekbe beleütközünk.” (Orbán Viktor, 2010)
*
Sorsfordító időket élünk, és az ilyen időknek gazdag irodalma van. Vegyük példának Rómát, hiszen a legtöbb lényeges és tanulságos meccset már akkor lejátszották. „Hirtelen bekövetkezett a teljes összeomlás, s eljutottunk jelenünkig, amikor sem vétkeinket, sem vétkeink orvoslását nem vagyunk képesek elviselni” – idézi Tölgy barátunk és törzsolvasónk Titus Livius történetírót, a bajokat egyedül orvosolni tudó személy (= OV) védelmére kelve. Érteni vélem, mire céloz: hogy a ballib oldaltól innen lévő kritikus hangok valójában beleragadtak egy defenzív passzivitásba, és nem tudják elviselni, nem tudják megérteni a cselekvő politikust, az aktort.
Szerintem azonban másról van szó. Való igaz, hogy könnyebb egy pocsékul teljesítő balliberális kormányzatot ellenzékből kritizálni, mint kormányoldaliként elemezni a kormányzat tevékenységét, főleg olyan kiforratlan, zavaros időszakban, mint ami most van. Magam (és sok más kolléga is) a legegyszerűbb hozzáállást választottam: őszintén megírom azt is, ha valamilyen kormányzati döntéssel egyetértek, és azt is, amivel nem. A bármilyen színvonalú kritika pedig nem öncél, hanem az általunk vallott értékek és a politikai cselekedetek közötti azonosságok és különbségek számba vétele. És a kritika nem is azt jelenti, hogy valami könyvből tanult, mérnöki pontossággal megtervezett konzervativizmus-mércével az előző nyolc év botrányos örökségét kinevezzük status quónak, és azt őrizzük. Isten ments, a változásra szükség van, de annak mikéntje is lényeges. Mércénk persze van, és az a megelőző gyatra kormányzatok, saját elvárásaink és a kétharmados felhatalmazás miatt magasra van téve.
Számos baj orvoslását magunk is üdvözöljük, a kettős állampolgárságtól az aktív közép-európai diplomácián és az Európai Parlamentben nyújtott (hazánkban kevéssé ismert) jó teljesítményen át a gazdaság rendbetételére vonatkozó 29 pontig. Támogattuk-e a Fideszt az elmúlt években és a választási kampányban? Igen. Támogattuk-e azt, hogy kétharmadot szerezzen? A magam részéről igen. A választások előtt szándékoltan vágyvezérelt cikkeket írtam arról, mit is várnék majd a leendő Fidesz-kormánytól. „A független bíróságok az alkotmányos rend és a BTK paragrafusai alapján ítélkezzenek a gyanúsítottakról” – írtam a várt elszámoltatásról. „Talán minden tapasztalt fideszes tanult a régi hibákból, és kétharmados többség birtokában sem jön elő a párt rosszabbik (hamari, önhitt) énje” – jegyeztem föl a kétharmad lehetőségeiről és veszélyeiről a választások előtt. Az „egyedül kormányképes erő belátásán múlik, hogy mennyire tudja meggátolni az egyébként természetes hatalmi ösztönök elszabadulását” – írtam a hatalom mértékletességéről.
*
És mi az, amivel egy fél évvel később tapasztaltabbak lettünk? Az Alkotmánybíróság döntésének egy lendülettel való felülbírálása, az AB hatásköreinek csökkentése és az alkotmányba ütköző törvény újbóli benyújtása kristálytisztán az a történet, amitől óvtam a Fideszt, és ami sok, egyébként Fidesszel szimpatizáló emberben is megütközést keltett.
A Fidesz ugyanis egy szinte mellékes ügy miatt nyúlt hozzá az alkotmányos rendhez. Egy olyan ügy, a túlzó végkielégítések ügye miatt, amelyeket a jelenleg hatályos büntetőtörvényekkel is meg lehet torolni. Hogy a „jó erkölcsbe ütközésnek” nincs pontos, egzakt definíciója? Hát igen, ez egy olyan nyitott jogi norma, aminek könyvtárnyi szakirodalma van; egy olyan jogállami gordiuszi csomó, amit nem lehet az emberek akaratára hivatkozva egy lendülettel kiiktatni, megoldani. „A demokrácia már csak ilyen macerás dolog” - hogy Torkos Matildot idézzem.
Ráadásul, Jakab András alkotmányjogász véleménye szerint, a Fidesz olyan utat is választhatott volna, hogy a kecske is jóllakik, a káposzta is megmarad, tehát nem kerülnek veszélybe a jogosan megszerzett végkielégítések az előző rezsimbéli kedvezményezettek mértéktelen pénzjutalmainak retorziója miatt. Arról a hatalmas jogállami lékről nem is beszélve, hogy ha a Fidesz elveszi az Alkotmánybíróságtól a népszavazásra nem bocsátható kérdésekről való döntés jogát, akkor bizony a későbbiekben egy nem kétharmados kormányzat feles törvénnyel köthet egy megkent kis országgal egy nemzetközi szerződést, amelyben kétharmados kérdést szabályoznak – és ez nem lesz megtámadható az Alkotmánybíróságon. És – az alkotmányjogászhoz hasonlóan – valahogy nem látom az összefüggést, hogy a népszavazásra nem bocsátható kérdésekről miért ne dönthetne az Alkotmánybíróság?
Szerda esti hír, hogy Lázár János bejelentette: mégis meg fogják változtatni a javaslatot, mert nem a közszolgákat akarják büntetni az elvonásokkal, hanem azokat az „igazi nagykutyákat” szeretnék elkapni, akik több tíz-, vagy százmillió forintos végkielégítéshez jutottak. Helyes. Kérdés: ha a szakszervezetek véleményét figyelembe véve mégis változtatnak a törvényjavaslaton, miért kell korlátozni az Alkotmánybíróságot? És ha végül attól is elállnak, mi is történt itt az elmúlt egy héten?
Ebből is látszik egy egyszerű kjelentés igazsága: „Hosszú távon kifizetődőbb, ha a döntéseinket igazítjuk a szabályokhoz, és nem a szabályokat a döntéseinkhez. Ez azért jó, mert hosszú távon csak így lehet tervezni, márpedig Magyarország fő problémája éppen az állandó rövidlátás” – írja teljes joggal Kínai kolléga. „Az alkotmányos korlátok nélküli adókivetés lehetősége maga a totális hatalom” – hangsúlyozza Vízkeleti blogtárs.
A Fidesz ebben az ügyben mind tartalmilag, mind annak indoklásában logikátlanul cselekedett, hiszen miután nem tudott a jelenleg hatályos alkotmánnyal összhangban törvényt hozni, rámutatott az alkotmányra és az Alkotmánybíróságra, mint alkalmatlan képződményekre, majd olyan változtatásokat akar keresztülvinni, amelyek tovább kuszálják az alkotmányos rendet, a visszamenőleges adókivetéstől a kétharmados törvények kikerülhetőségéig. És összekuszálás közben kijelentik, hogy az alkotmány már nem alkalmas eredeti rendeltetésére, emellett pedig „az emberek változást akartak” mantra mellett nem sok érvet hoznak fel a választott megoldás megokolására sem.
Mindezt egy olyan időszakban, amikor már elindult egy új alkotmány kidolgozása. Az alkotmányozás ellen nincs elvi kifogásunk, megérdemel az ország egy explicite nem ideiglenes alkotmányt, akár Isten és a kereszténység megemlítésével a preambulumban (de ez egy másik történet). Viszont ezzel sem szabad sietni, előre rohanni, mert az épp a múlt héten bemutatott hamari cselekedetek folytatásával, kellően le nem folytatott társadalmi és szakmai vitákkal nem lehet stabil, hézagmentes, nemzetünk és álladalmunk egészét reprezentáló, hosszú időn át életképes alaptörvényt alkotni.
*
Új alkotmányhoz az is szükséges, hogy a Fidesz világosan beszéljen arról, törvényhozó és alkotmányozó erőként hol is áll, ki is, mi is valójában. Nem egy helyen írnak arról, hogy a Fidesz adósa a sokat hivatkozott embereknek annak kimondásával, hogy hová is vezetné az országot. Kezdve a Nemzeti Együttműködés Nyilatkozatával, amely esemény után hirdetett, visszamenő hatállyal forradalmat azok nevében, akiknek egy jelentős része valószínűleg nem kér semmiféle forradalomból, mert alkatilag, szellemileg nem ilyen megoldások hívei. Amikor a NENYI-t először olvastam, értelmes mondatok és elnagyolt, homályos, nagy lózungok furcsa kevercseként értelmeztem, és ez – ha igazak utólagos információim a keletkezéstörténetről – nem is áll messze a valóságtól.
A kormányzat – és főleg maga a miniszterelnök – azóta sem hagy fel a forradalom emlegetésével, amelynek a homályos NENYI lenne az alapdokumentuma. Készséggel elhiszem, hogy Orbán Viktor a legtöbbször érzi és érti a néplélek minden rezdülését, de nem tudom, mire megy a forradalmi retorikával egy olyan országban, amely mélyen forradalomellenes, mi több, a minél nagyobb kiszámíthatóság, a stabilitás és a hatalom általi békén hagyás híve. Azt, hogy a passzív tömegek helyett az államhatalom csúcsán állók hivatkoznak a forradalomra, a forradalmi változásokra, általában jozefinizmusnak, ha nem valami rosszabbnak hívják.
Nos, a magunkfajták köreiben már a jozefinizmus is szitokszó; de a választási győzelem óta elterjedt – mi tagadás, kényelmes – kormányzati érvelés, miszerint bármit tesznek, azt az emberek akarták (vö. „a nép nevében”), és mivel az emberek akarták, igazunk van. Hogy Stumpf András kemény szavait idézzem: „Az pedig, hogy mindez a nép nevében történik, sajnos a legnevetségesebb kommunista érv. Amit a Fidesz tesz, bármi legyen is az, egyenlő a népakarattal (ezért a népszavazás eddig olyannyira magasztalt intézménye is fölöslegessé vált)? Mindegy, hogy a konkrét ügyben a nép tényleg szereti ezt a különadót. Ha ugyanis a fenti logikát elfogadjuk, akkor el kell fogadnunk, hogy a Fidesz képtelen hibázni. Hiszen a hatalom a népé, a nép akaratát nem az intézmények, hanem a kétharmados többség képviseli, tehát még ha hibázik, sem hibázik” – írja Stumpf.
*
Az újabban elterjedt fideszes érvelés egy másik pontja pedig a változás maga, a régi rend (ancient régime?) és az új rend szembeállítása – anélkül, hogy pontosan megtudnánk, mi is az új rend. Az persze biztos, hogy bármi is lesz, azt az emberek akarták. Az, hogy a régi rend rossz volt? Melyik nem volt az? Illetve: melyik volt tökéletes? Olyan persze sosem volt, és jelentsük ki: az elmúlt húsz év több szabadságot adott, mint az azt megelőző negyven év, és az elmúlt húsz év legfontosabb politikai szereplője az a politikus volt, amely most lázas sietséggel alapítaná meg az új rendet. Hova akkor az a haladár sietség, jozefinista lendület, amivel az alapjaitól, az alkotmányos rendtől kezdve akarják – egyelőre eléggé döcögősen – átalakítani a jól-rosszul működő magyar államot?
Ez ugyanis meglehetősen messze esik attól, amit a magunkfajták jó kormányzásnak találnak. És hogy konkrétabbak legyünk: a szabad, polgári Magyarország, egy erős polgári réteg, az öngondoskodás, a vállalkozó szellem és az önmegtartóztató állam hívei vagyunk. „A legtöbb, amit az állam tehet, hogy önmagát korlátozza, teret enged az emberek minél szabadabb és alkotó erejének a kibontakoztatásához” – írja Lánczi András a Magyar konzervatív töprengésekben.
De mit gondolunk akkor, ha az állam épp visszaterelné magához a nyugdíjbefizetéseket; ha találomra kiválasztott vállalkozásokra vet ki különadót; ha jól átgondolt törvényjavaslat helyett hűbelebalázs módjára vet ki büntetőadót végkielégítésekre; ha épp eltörli azt, hogy társadalmi, civil szervezetek jogorvoslati eljárásokat kezdeményezhessenek közigazgatási hatósági eljárások esetében; és ha épp korlátozza az önmaga és törvényhozása fölötti alkotmányos kontrollt? És ezek csak az elmúlt hetek eseményei. Ezek a cselekmények – fájdalom – mind-mind tökéletesen ellentétesek azzal, amit az állam szerepéről, illetve a polgári társadalom eszményéről vallunk, mindezt egy olyan kormányzat részéről, amit máig a jobboldali, polgári Magyarország letéteményesének tartunk.
Éppen egy hónapja, az önkormányzati választások éjszakáján írtam a Fidesz előtti válaszútról: „Legszebb álmainkban a jövő végleg elkezdődik, és folytatódik a szabad, polgári, értékeire, hagyományaira büszke Magyarország oly sokszor elakadt építése, melynek kormányzata elősegíti az egyéni és közösségi kezdeményezések kibontakozását. Legrosszabb rémálmainkban az egykori kilencvenes évek végének szabadelvű-konzervatív jobboldali tábora egy második, nemzeti szalaggal átkötött „Kádár-korszak” tompa, elszürkült egységpártjává és annak csápjaivá válik. Nem kérdés, hogy mi miben hiszünk.”
Számos jel a rosszabbik irány felülkerekedését mutatja, miközben külhonban a progresszív balliberálisok, itthon a kommunisták dicsérik a Fidesz tevékenységét. Tévedhetek persze én is, és más jószándékú kritikus is. De tévedhet a Fidesz is. Minél nagyobb hatalom kontrollálatlan birtokosa, annál nagyobbat tévedhet – utaljunk vissza Acton báró bölcs megállapítására.
Nem csapunk itt nagybetűs konzervatívkodást, amúgy is sokan ismerik Oakeshott definícióját, amely nagy vonalakban sokunk habitusát leírja: a jól ismertet előnyben részesítjük az ismeretlennel szemben, a járt utat jobban szeretjük a járatlannál, a korlátozott többet jelent nekünk a korlátlannál, satöbbi, a többit amúgy is tudják. Kormányunk most mégis nagy erőkkel vágtat egy homályba vesző úton, számtalan frontot nyitva, töviről hegyire átváltoztatni akarván az országot valamivé, amiről nem tudjuk, mi az, de „az emberek akarták”. Ettől sokan alkatilag idegenkedünk.
S ha ennek hangot adunk, és ezért sok olvasónk, kommentelőnk akadékoskodónak, elhajlónak, retrográd erőnek, kiiktatandó vagy épp jelentéktelen fanyalgónak tart minket, hát annál jobban tudjuk, hogy mi azok maradtunk, akik voltunk: javíthatatlan reakciósok.
