Mostanában a közbeszéd a söralátét méretű alkotmányról, a kötelező magánnyugdíjpénztárak profitjának megvédelmezéséről, a teszkóadó üdvös vagy üdvtelen voltáról, illetve a Fidesz zseniális akciójáról szól, amelynek során Gyurcsány Ferencet sikerült egy rossz emlékű politikai hullából átpozícionálni lánglelkű szabadságharcossá. A forradalmi boszorkánykonyha hátsó sarkaiban azonban kevésbé látványos, de talán még fontosabb változások is zajlanak.
Ilyen például a magyar felsőoktatás tervezett átalakítása, amelynek előkészületei gőzerővel folynak. A következő hetekben, ha időnk és a Nemzeti Együttműködés Rendszere engedi, erről közlünk cikksorozatot, körbejárva a készülő új felsőoktatási törvényt. Az új jogszabályt várhatóan 2011 tavaszán fogadja el a parlament. A törvény vitairatát elvileg november elején hozzák nyilvánosságra, de a szupertitkos első változat, amely valószínűleg minden médiumhoz eljutott már, nekünk is rendelkezésünkre áll, így a főbb irányokról már most lehet szólni. A jelen részben azonban még nem feszegetjük az új elképzeléseket, inkább azokról az alapvető körülményekről szólunk pár szót, amelyek a felsőoktatás mai helyzetét meghatározzák, s amelyekből az új törvénynek ki kell indulnia.
A tét
„Buktatást vezetnének be az egyetemeken” – e címmel szellőztette meg az Index az új felsőoktatási törvény koncepcióját, ami egyrészt hülyeség – eddig is volt buktatás –, másrészt jól jelzi, hogy a média várhatóan milyen jelentéktelen apróságokra fog harapni felsőoktatás-ügyben, elterelve ezzel a figyelmet a fontosabb dolgokról. Pedig a tét óriási: a legfontosabb tényező, amely egy ország jövőjét meghatározza, egyértelműen az oktatás. Ha egy országban okos emberek vannak, akkor simán túlélnek egy világgazdasági válságot, egy természeti csapást vagy egy Gyurcsány-kormányt; ha viszont buták, akkor úgy járnak, mint Haiti vagy a dodó madarak. Szóval egyáltalán nem mindegy, hogy milyen törvények határozzák meg egy ország oktatásának – s azon belül felsőoktatásának – kereteit. Elkúrni könnyű, jó rendszert kialakítani nehéz, ráadásul a kockázatok és mellékhatások csak évtizedes távlatban jelentkeznek. A mai döntéshozók sehol sem lesznek, mire az első évfolyamok, amelyek az ő szabályaik szerint játszanak, kikerülnek a munkaerőpiacra. Így még nagyobb a felelősségük.
Eltömegesedés
A rendszerváltás óta a felsőoktatásban bekövetkezett legnagyobb változást nem a különféle reformok hozták, hanem a hallgatói létszám óriásira duzzadása, amit nem követett az oktatók számának hasonló növekedése. Az 1990-91-es tanévben 17.302 oktató tanított 102.387 hallgatót (tanár-diák arány: 1:5,9). 2000-01-ben már 22.873-an okítottak 295 040 diákot (1:12,9), 2005-06-ban pedig 380.632 diákra 23.188 oktató jutott (1:16,4). A 2009-10-es tanévben 370.331 diák és 21.934 oktató koptatta a padokat/katedrákat (1:16,9). Vagyis miközben húsz év alatt a hallgatók száma 3,6-szorosára növekedett, az oktatóké csak 1,27-szeresére, tehát az oktató-hallgató arány harmadára romlott.
Mit jelent ez a gyakorlatban? Talán mondanunk sem kell, hogy egészen más egy tízfős csoportot tanítani, mint egy harmincfőset. Az előbbiben például van lehetőség személyre szabott, tanár-diák együttműködésen alapuló munkára, az utóbbiban gyakorlatilag nincs. Nemcsak több, hanem jellegében is teljesen másfajta munka leadminisztrálni, levizsgáztatni, a diplomamunkáig eljuttatni egy háromszoros méretű csoportot. Ráadásul, ahogy a népi bölcsesség tartja, a diákszám növelésével egy adott évfolyam össz-IQ-ja nem csökken ugyan, de az egy főre eső IQ igen – míg tehát az ember húsz éve olyan csoportot tanított, amelyben 8 értelmes és 2 értelmetlen hallgató volt, ma a 8 értelmes még mindig megvan, de 22 hülye jut rá.
Teljesen nyilvánvaló, hogy mindez az átlagos színvonal csökkenésével jár. Ugyanakkor ez önmagában mégsem tragédia: az általános képzettségi színvonal mégiscsak nőtt Magyarországon, s idővel talán eléri az OECD-átlagot. A problémát az jelenti, hogy ez a hatalmas diáklétszám nem csak a gagyi főiskolákra, hanem az elitképzés lehetséges helyszínéül szolgáló tudományegyetemekre is rászakadt, magyarul az új rendszerben akadémiai doktorok is arra vannak kényszerítve, hogy írni-olvasni tanítsák a gólyák több száz fős évfolyamait. Tehát a sok tömegképzési hely mellett nem maradt néhány kiemelkedő elitintézmény; a nagy menyiségű biomassza a jobb helyeket is lehúzza.
Mindenesetre az biztos, hogy az eltömegesedéshez képest – amelyet a rendszerváltozás óta minden kormány támogatott – minden más változás kisebb jelentőségű volt. Szomorú kimondani, de a Magyar Bálint-féle ámokfutás, bár nagyon utáltuk, nem a fő oka a mostani problémáknak. Így e problémák nem is a magyari intézkedések eltörlésével enyhíthetők.
Finanszírozás
A másik alapvető tényező, amely a mai helyzet kialakulásához vezetett, természetesen a pénz. Ez annyiban összefügg az eltömegesedéssel, hogy a fejkvóta miatt – amelyet mindenki támadott, de senki nem mert megszüntetni – az intézmények rá voltak kényszerítve arra, hogy a lehető legtöbb embert felvegyék. Az idiótákat is.
Érdemes megnézni az összesített adatokat. 1990 óta a felsőoktatás finanszírozására költött pénz GDP-arányosan nem emelkedett: a főiskolák és egyetemek folyamatosan az éves GDP 0,9–1,1% közötti részét kapták. Ennek töredéke a magánforrás, az összeg nagy része az államtól jön. Az OECD-átlag 1,5%, az EU-19 átlag 1,3% (2005-ös adat), vagyis valamivel alatta vagyunk a mintául tekintett országoknak. Abszolút értékben természetesen jóval kisebb összeg jut nálunk felsőoktatásra, hiszen a GDP-nk is jóval alacsonyabb. Az egy főre eső GDP-arányos összeg pedig húsz év alatt felére zuhant.
Vagyis a több mint megháromszorozódott hallgatói létszámot reálértéken csupán a GDP-növekedés arányában megemelkedett finanszírozással kell ellátni. Ez azzal jár, hogy (a CEU-t kivéve) Magyarország minden felsőoktatási intézménye a csőd szélén egyensúlyoz évek óta. A forráshiányt az előző nyolc év oktatási kormányzata PPP-beruházásokkal próbálta enyhíteni, de ezek a konstrukciók sokkal inkább a büntetőjog, mint az oktatásfejlesztés kategóriájába esnek.
Demográfia
A magyar felsőoktatás jövőjét alapvetően meghatározza az a tény, hogy hamarosan zuhanni fog a hallgatók létszáma. Jelenleg évente másfélszer annyian kezdik meg egyetemi–főiskolai tanulmányaikat, mint ahány gyermek összesen születik. Ha húsz év múlva az adott korcsoport 100%-a továbbtanulna középiskola után, a diákok száma így is kétharmadára esne; ha viszont a reálisabb 40–50%-os továbbtanulási aránnyal számolunk, akkor kevesebb mint másfél–két évtized múlva fele-harmada annyi hallgató lesz, mint amennyi most van. A zuhanás gyors lesz, fájdalmas és - rövid időn belül - visszafordíthatatlan. Egy demográfiai fordulat csak évek, évtizedek múlva enyhítené a problémát, tehát a hallgatói létszám csökkenése nem jóslat, hanem tény.
A csökkenés egyébként már néhány éve megkezdődött, és egyre gyorsulni fog, a trükközés a különféle posztgraduális szakképzésekkel, felnőttoktatási programokkal, kiegészítő diplomákkal csak enyhíteni tudja a helyzetet. Mindez azt jelenti, hogy ha az állam rövid időn belül nem emeli két–háromszorosára az egy hallgatóra jutó támogatást - márpedig nem fogja -, akkor a magyarországi felsőoktatási intézmények több mint fele hamarosan lehúzhatja a rolót.
Ezek a vészes kilátások pedig azzal járnak, hogy az intézmények konkrétan élethalálharcot vívnak egymással a hallgatókért. Aki veszít, az megy az utcára, a kollégáival együtt. Magyar sajátosság, hogy a harc nem elsősorban a színvonal emelésének, a tanulási körülmények javításának frontján zajlik, ami akár pozitív is lehetne; ehelyett a legfontosabb harcnem a lobbizás az állami döntéshozóknál. Érdemes lesz az új felsőoktatási törvénnyel kapcsolatos vitákat ebbe a kontextusba helyezni. Az, hogy pontosan mi lesz a törvény egyes passzusaiban, közvetve intézmények túléléséről vagy haláláról dönthet. Egy mellékmondat tudósok ezreinek állásait mentheti vagy szüntetheti meg. És a törvényalkotási folyamat valamennyi résztvevője érintett: mind az oktatáspolitikusaink, mind a különböző szakmai bizottságok tagjai egytől egyig kötődnek valamelyik intézményhez, vagyis a végleges törvényszöveg nem valamiféle koherens vízió mentén, hanem vérre menő érdekharcban fog megszületni. Ezt azért említjük, hogy ha mondjuk hallunk egy rektort vagy egy pedagógiai szakértőt nyilatkozni arról, hogy milyen módosítások kívánatosak az ország fényes jövője, a tudásalapú társadalom, az új nemzedékek meg egyéb izék szempontjából, akkor tartsuk észben, hogy az általa javasoltak nagy eséllyel esősorban a saját intézménye szempontjából számítanak kívánatosnak. Ez természetesen vonatkozik a jelenlegi oktatási államtitkárra, Hoffmann Rózsára is, akit előélete és kapcsolatrendszere arra predesztinál, hogy a pedagógusképzést tartsa a felsőoktatás legeslegfontosabb szegmensének.
Tehetetlenség
Végül fontosnak tartjuk kiemelni azt a sokak számára szomorú tényt, hogy a mindenkori kormány, sőt az egész állam befolyása a felsőoktatásra igencsak korlátozott. Az elmúlt másfél évtizedben alapvető strukturális reformok sora sújtotta az ágazatot – integráció, kreditesítés, bolognai rendszer stb. –, ami a normális működést csaknem ellehetetlenítette, ugyanakkor a lényegen, a képzések tartalmán és a félfeudális viszonyokon alig változtatott valamit. Az intézmények papíron rugalmasan alkalmazkodtak minden őrült reformer ötleteihez, de a kontent – vagyis az, hogy mondjuk egy adott órán ki és mit tanít – az oktatáspolitikusok vízióitól függetlenül változott, ha változott egyáltalán. Az, hogy a Falleológiai Tanszéken mi folyik, nem a Magyar Bálint, a Hiller István vagy a Hoffmann Rózsa dönti el, hanem a Müller tanszékvezető, jelentéktelenebb ügyekben meg a Trágár. Így az oktatáspolitikusok legfeljebb kereteket szabhatnak, amit tartalommal a nemzet napszámosai fognak megtölteni tehetségük, képességeik, kedvük és alkoholizmusuk foka szerint. Ez egyébként így van jól.
Mindebből az is következik, hogy az oktatási politikának, ha van esze, nem lehet célja a világ megváltása. Egyrészt úgyis beletörik a bicskája, másrészt a gyakori változtatgatásokkal több kárt okoz, mint hasznot. Dux László felsőoktatási helyettes államtitkár lényegében semmit nem tud tenni annak érdekében, hogy a Bevezetés a falleológiába 1. tanegység anyaga modernizálódjék; egyedül arra van kompetenciája, hogy egy-egy újabb ilyen-olyan koncepció kiötlésével egy csomó pluszmunkával terhelje a Trágárt. E pluszmunka egyébként nagyrészt abból fog állni, hogy az oktató igyekszik az általa jónak látott - adott esetben tök változatlan - tartalmat úgy lepapírozni, hogy az megfeleljen a felső elvárásoknak.
A tehetetlenség egyébként nem csak lustaságból fakad, hanem az oktatási rendszer egészének sajátosságából. Egy egyetemen legalább 4–5 évet töltenek a hallgatók, sokszor többet – két évet simán halaszthatnak, indoklás nélkül is. A tanegységlistát és egyéb feltételeket nem lehet menet közben megváltoztatni, hiszen az teljesen kiszámíthatatlanná és tervezhetetlenné tenné a tanulmányokat. Ha valaki elkezd egy adott képzést, akkor végzéséig biztosítani kell számára a lehetőséget, hogy azt azokkal a feltételekkel befejezhesse, amelyekkel elkezdte. Az új elvárások csak az új diákokat érinthetik. Ha a kezdő feltételek módosulnak, akkor ugyanannak a szaknak a különböző években kezdett diákjaira más-más feltételek fognak vonatkozni, ami pedig káoszhoz vezet.
Mindez óvatosságra kell, hogy intse az új felsőoktatási törvény megszövegezőit. Már az is megkérdőjelezhető, hogy jó ötlet-s még a 2006-ban indult bolognai rendszer első mesterképzéses évfolyamainak kifutása előtt új koncepciót alkotni – ez a kérdés azonban már eldőlt, így ne feszegessük. Az viszont ésszerű elvárás, hogy az új törvény a lehető legkisebb felfordulást okozva igyekezzék megvalósítani az új célokat.
Szerencsére az új tervezet arra utal, hogy csak részforradalmak lesznek a magyar felsőoktatásban, a teljes rendszert nem verik szét. A változások között vannak, üdvözlendőek, és vannak, amelyeket gyorsan el kéne felejteni. Ezekről majd a következő részben szólunk. Addig is pihenésképpen tekintsük meg Charlie, az egyszarvú történetét.
