Divat lett Hollywoodban szidni a kapitalizmust, mindezt az úgynevezett szegények szemszögéből, komcsiközeli gondolatokkal körítve. Bevallom, szentül meg voltam róla győződve, hogy ezen felbuzdulva Oliver Stone is lesüllyed minimum Michael Moore szintjére, amikor meghallottam, hogy elkészíti a Tőzsdecápák folytatását.

  Nos, ez csak majdnem sikerült neki, ami annak fényében tényleg nem lett volna csoda, hogy South of the Border című dokumentumfilmjében Stone gyakorlatilag garatra vette korunk összes dél-amerikai balos vezetőjét, Chaveztől Moralesig.

  Aztán Stone sosem csinált folytatást, és pont a válság apropóján készített először második részt. Az 1985-ös eredetiből kiindulva, amely a végefőcím előtt nemes egyszerűséggel vérvörösbe borította a Wall Streetet, várható volt, hogy rendezőnk most aztán megadja a kegyelemdöfést a szabadpiacnak.

  A Charlie Sheen és Michael Douglas főszereplésével készült első rész mondanivalója körülbelül annyira cizellált, mint Thürmer Gyuláé, ami alapvetően nem baj, az már sokkal inkább, hogy meg is egyezik vele. Gordon Gekko, maga az olajozott hajú ördög mutatja be a kapzsiságon keresztül az összes fő bűnt a tehetséges tejfelesszájú brókertehetségnek, Bud Foxnak. Sőt, a kapzsiságról még azt is bebizonyítja, hogy az jó. Aztán a rossz elnyeri méltó büntetését, de még a rosszá lett jó is. Közben az ember kénytelen meghallgatni egy munkásmozgalmi kiskátét, és egy naiv melódiát, ami tulajdonképpen a film egyetlen hozzáadott értéke.

  Na ehhez képest a Tőzsdecápák – A pénz nem alszik szabályosan cizellált. A jókban van egy kis rossz is, vagy unszimpatikus, a rosszak egy ideig kicsit olyanok mint a jók, és a rosszak között is van jó – na ő meg is hal hamar. De előbb azt látjuk, amint Gekko nyolc év után szabadul, és mindjárt meg is kapjuk azt, amiben Stone erős: az apró, beszélő képeket. A cserzett arcú, megtört tőzsdecár visszakapja vagyontárgyait, köztük egy féltéglányi mobilt – lehet-e ennél finomabban érzékeltetni az idő múlását? Lehet: Gekko lányának (ott balosnak mondják, mi LMP-snek bélyegeznék a Carey Mulligan által megformált szerencsétlent) szobájában már csak díszek azok azok a robotok, amiket az első részben a csúcstechnológia megtestesüléseként láttunk viszont.

  Ennek a leánynak persze pasi is kell, őt a bizonyos kameraállásból a fiatal Dave Gahanre emlékeztető Shia LaBeouf alakít – nyilván nem nehéz kitalálni, hogy ő lesz most a megrontandó bárány. Pedig olyan bróker ő, akinek elvei is vannak, meg álmai, keményen szponzorál egy proffeszort, aki a vízbűl nyerné ki az energiát. Ennek az ökolovagnak a Lear király módjára tépelődő főnökét shortolja öngyilkosságba Bretton James, aki persze az aktuális főgenyó kapitalista. A kandallója felett, ha jól vettem ki, Soros Györggyel pózol közös fotón – azt hiszem ezzel elég sokat elmondtam róla. Mellesleg Josh Brolin alakítja, tán még az Amerikai gengszter korrupt zsarujánál is meggyőzőbben hozza a tetűt. Na és ahogy az első részben Charlie Sheen épült be Michael Douglas cégébe, majd tette tönkre belülről, úgy lényegében ezt teszi most Shila Lebouf is Josh Brolinnal.

  Gordon Gekko meg itt van nekünk, mint egy kiérdemesült III. Richárd, aki lánya szeretetére vágyik csak, és ezt vején keresztül akarja visszaszerezni, tanácsokat adva a Gahan-hasonmásnak, hogy hogyan lehetne alátenni Soros barátjának. Amikor pedig minden rendbe jönne, újra elhatározza, hogy gazember lesz, és otthagyja a szarban a családját, és újra visszavedlik hátranyalt hajú, érzéketlen Bokros Lajossá, aki az általa megjósolt válságból húz hasznot. Ám meglátja unokáját egy ultrahang-felvételen, és kiderül, hogy egy kapitalistának is van szíve. Persze ez is fog odavezetni, hogy ez a cifrán összeszedett bagázs jól megbüntesse a csúnya shortolót, ők meg a mennybe menjenek ugyanarra a naivan zseniális kísérőzenére, amire Stone azelőtt kivégezte a New York-i tőzsdét.

  És hogy mi lesz pontosan a hősökkel? Hogy miből is gazdagodtak meg olyan mocskosul, hogy egy manhattani felhőkarcoló tetején tartsanak sátoros ünnepet a már ismerős naiv melódiára? Gekko piszkos pénzéből élnek ilyen jól, vagy tényleg kinyerték a vízbül az energiát, hiszen így magyarázta ki a professzor – nos azt balladai homály fedi. Mert ha látnánk a fúziós energiacsodát működés közben, az már nem realista alkotás lenne, ami ez a film szeretne lenni. Az már bizony sci-fi.

  Tipikus balos rendszerkritika: vannak problémák, ostorozzuk is keményen, de a megoldásról mélyen hallgatunk. Vagy ami még rosszabb: rossz választ adunk. Van egy jelenet, amikor a zöldbróker arról magyaráz az LMP-s blogger csajának, hogy Amerika attól lett naggyá, hogy mindig voltak akik hittek a saját vakmerő ötleteikben. Igen, de ezek az ötletekből keletkezett találmányok létező, egzakt problémákra adtak választ, és meglehetősen hétköznapiak voltak. Valós igény volt rájuk, nem pedig egy fantazmagóriákban hívő szubkultúra lázálmából keletkeztek – hogy kielégítsék a szubkultúra vágyait.

  Az sem derül ki a filmből, hogy Gekko, a parkett megtört ördöge hogyan oldaná meg napjaink válságát. Nagyon szépen elmagyarázza, hogy onnan indult ki, hogy hittek neki, miszerint a „kapzsiság jó”. Kialakult egy hatalmasra fújt pénzügyi buborék (a hitelt hitelre halmozó ingatlanosok fújták ekkorára, ilyen zöldbrókerünk kedves anyukája is, akit a még mindig élettel teli Susan Sarandon alakít), amire persze van válasza Gekkónak: „Vegyék meg a könyvemet” - harsogja.    

  Egy igazi kapitalista nem is mondhat mást. De ebben a filmben ő az egyetlen, aki mond valamit, a többiek csak a levegőbe beszélnek mindenféle buborékokról.