Míg az előző két országos szavazás, a 2009-es EP-választás és a tavaszi országgyűlési igazi sikertörténet volt a Lehet Más a Politika számára, addig október 3-án a párt szereplése alulmúlta saját és szavazói várakozásait. A kérdés, hogy kicsit távolabbról nézve hogyan értékelhetjük az LMP eredményeit és ennek milyen hatásai lehetnek a szervezet jövőjére.
Három kivételével az összes kerületben, valamint kilenc megyeszékhelyen és tucatnyi egyéb településen lesz önkormányzati képviselőjük. Ha a korábbi nullával vetjük össze, akkor ez jelentős előrelépés, ugyanakkor a 2006-os, országos lefedettségéből rohamtempóban vesztő MDF és SZDSZ 381, illetve 505 települési önkormányzati képviselőjéhez képest ez ugyancsak soványka (mivel a statisztikában a közös jelöltek is szerepelnek, az önállóan indított és bejutott jelöltek kevesebben vannak, de még a testületek létszámcsökkentését figyelembe véve is nagyságrendi a különbség).
Ha a fővárosi és megyei közgyűléseket nézzük, még kevésbé vidám a kép az LMP számára. Budapesten kívül ugyanis csak Baranya és Bács-Kiskun megyékben sikerült bejuttatni egy-egy képviselőt – 4 éve az MDF-nek még 22, az SZDSZ-nek 63 megyei/fővárosi közgyűlési helyet sikerült szereznie az akkor még nagyjából kétszer ekkora létszámú testületekben. Az LMP-nek már eleve csak 5 helyen sikerült listát állítania, ezek közül Borsodban és Hajdú-Biharban pedig az 5 százalékos küszöböt sem sikerült átlépnie a pártnak, 3,5, illetve 4 százalékos eredményt értek el. Itt azzal vigasztalhatja magát a párt, hogy a közgyűlések politikailag meglehetősen súlytalanok, kevés döntési jogkörük van és nem is érdeklik különösebben a választókat és a sajtót. Ez alól kivétel a főváros, ott azonban jelen is lesz az LMP egy három fős frakcióval.
Egyértelműen látszik, hogy a másfél éven belüli három nagy kampány (EP, országgyűlési, önkormányzati) mind financiális, mind szervezeti értelemben teljesen kimerítette az LMP-t. Az őszi választásokon a kormánytöbbség által kevéssé sportszerű módon szigorított indulási feltételek (több ajánlószelvény jóval rövidebb határidővel) miatt még a tavaszinál is jobban megszenvedett a párt a rajthoz állással. Gyakorlatilag minden energiáját lekötötte az ajánlószelvény-gyűjtés, és több esetben, például a főpolgármester-jelöltjüknél még így is ott maradt a kétely, hogy végül önerőből sikerült-e megszerezni a kellő mennyiséget.
Az Országgyűlésbe kerülése óta az LMP-nek sem sikerült még igazán megtalálnia a parlamenti karakterét. Ha nem is szenvednek annyira a mit-kezdjünk-azzal-hogy-parlamenti-párt-lettünk szindrómától, mint a Jobbik, de náluk is megfigyelhető ez a dilemma. Igyekeznek kemény ellenzék lenni, de úgy, hogy lehetőleg még véletlenül se az MSZP-SZDSZ Fidesz-ellenes politikájának az elmúlt 15 évben megismert paneljeiből építkezzenek – nem könnyű feladat.
A helyhatósági voksoláson kétségtelenül megtört az LMP választási sikereinek íve, de nem egyértelmű, hogy néhány évvel később visszatekintve is kudarcként fogjuk értékelni az októberi teljesítményüket. Egyrészt növelték helyi képviselőik számát (igaz, csökkenteni nemigen csökkenthették volna), míg az MSZP brutális visszaesést könyvelhetett el, ami a párt működését alapjaiban rázhatja meg, sok szocialista káder esetén valódi egzisztenciális válságot okozva. Másrészt a 2003-ban párttá alakult Jobbik hasonlóan fiatal szervezetként 2006-ban a nagyobb létszámú helyi képviselő-testületekben is csak 33 mandátumot szerzett az LMP mostani 48 képviselői helyével szemben, a fővárosi és a megyei közgyűlésekbe pedig egyáltalán nem jutott be.
Lehetmásékból a magyar politikában még bármi lehet, ha túllépnek a néhol erőteljesen megmutatkozó önmeghatározási bizonytalanságaikon, illetve szervezetileg eljutnak oda, hogy felvehessék a versenyt a Fidesz európai összevetésben is nagyon hatékony politikai gépezetével. Bázisdemokratásdit játszva viszont ez, fájdalom, nem nagyon fog menni.
