„De fölösleges minden véleményt megvizsgálni, amelyet egyesek a boldogságról alkottak. Hiszen sok olyan dolog ötlik fel a gyermekekben, a betegekben és a gyengeelméjűekben, amelyen egyetlen épeszű ember sem töpreng.” (Arisztotelész: Eudémoszi Etika)

  Itt és másutt, médiában, blogokon rendre fellángol a vita valamelyik művész, vagy művészeti csoport közéleti megnyilatkozásairól. A vita akörül forog, hogy X, vagy Y - aki nagy művész egyébként - miért mondta ezt, vagy azt, és hogy e kijelentése milyen hatással van, vagy van-e egyáltalán hatással az illető művészi megítélésére. Többnyire kétféle álláspont érhető tetten. Az egyik szerint az illető közéleti állásfoglalása óhatatlanul kihat a művészi tevékenységének megítélésére is, a másik szerint a kettőnek semmi köze egymáshoz és a két dolog elválasztandó egymástól. Ahhoz, hogy megfelelő választ találjunk erre a dilemmára, először azt kellene megvizsgálni, miért is gondoljuk azt, hogy egy művész bármiféle - a művészeten kívüli - állásfoglalása fontos, vagy fontosabb, mint bárki másé?  

  A középkorban fel sem merült, hogy a művész személye - kétségkívül elismert ügyességén túl - bármiféle különös fontossággal bírna. Költők, szobrászok, festők, vagy építőmesterek - egyszerű emberek, többnyire szerzetesek, az alázatosság regulájával, életükről alig tudunk valamit. A művész, mint mindenki más, része volt az isteni rendnek és annak világi visszatükröződésének, a társadalmi hierarchiának. Elképzelhetetlen hübrisz lett volna, ha valaki, valamely ügyesség révén, ezen rend felett állónak gondolta volna magát.

  A reneszánsz - e téren is - sokféle változást indított el. A reneszánsz alkotók fölé emelkednek - legalábbis azt gondolják, hogy fölé emelkednek - az „egyszerű” embereknek. Hirdetik magukról, hogy a kiválasztottság bélyegét viselik, úgy vélik, művészi ügyességük, mely a többiekben nincs meg, különlegessé is teszi őket. A világi hatalommal szemben persze eszük ágában sincs ezt szóvá tenni, írásos hagyatékuk tele van alázatosnál alázatosabb könyörgésekkel különböző hatalmasságokhoz. Többnyire pénzt kérnek.

  Miután a művészi kiválóság nem pótolja még a valódi életet, ezért szükségét érzik, hogy a legkülönbözőbb világi vagy egyházi hatalmasságok szolgálatában részt vegyenek a közösség politikai életében. Ez - különösen Itáliában - igen regényes életutakat eredményezett, a nagy humanista művészek jelentős része a legkülönbözőbb orgyilkosságokban, árulásokban és méregkeverésekben vett részt, látható élvezettel. Már itt megkülönböztethetjük azonban, hogy azok a művészek akik valamely különös ügyességet, ne adj'isten gyakorlást igénylő művészettel foglalkoztak, mint a képzőművészek, vagy a zenészek sokkal kevésbé voltak érintettek mindebben. Bizonyára egyszerűen kevesebb idejük maradt a szórakozásra.

  Az igazi reneszánsz humanisták az irodalmárok, a szó és a gondolat emberei. A külső tárggyá váló művészi alkotáshoz alkotója másként viszonyul, mint a puszta szavakhoz. A szó, az írás, könnyed, légies dolog, formájának és tartalmának csak a képzelet szab gátat, ellentétben más művészetekkel, ahol mindenféle technikai korlátok állnak a fantázia szabad szárnyalásának útjába. A reneszánsz irodalmárai és értelmiségijei az elsők, akik mindenbe beleütik az orrukat. A társadalom kívánatos berendezkedésétől, az asszonyok elcsábításának leghatékonyabb módszerein keresztül a gasztronómiáig mindenhez értenek, sőt jobban értenek és mindenről véleményük is van.

*

  A reneszánsz által elindított folyamat a 19. században tetőzik. Az ész mindenhatóságába vetett hit iránt ébredő gyanakvás és a művészet filozófiai megragadásának fogalmi problémái együttesen létrehozzák a zseni-esztétikát. Ekkor válnak a szó és a gondolat emberei vátesszé. A zsenialitás, a tehetség isteni adománya magától értetődően kiterjesztődik mindenre, amiről egyáltalán véleményt lehet mondani. A gondolat, a szellem univerzális, mindent átfogó, tehát aki bír a szavak művészi használatának adományával, bármiről szóljon is, ugyan ez az isteni felsőbbség nyilatkozik meg benne. A meggyőződést erősítette, hogy ez az időszak a nemzeti nyelvek és a nemzeti irodalom kialakulásának kora. A nyelv és az irodalom ennek a folyamatnak a kovásza, író és „nép” egymásra találnak egy röpke történelmi pillanatig és a hálás „nép” (értsd az irodalomkedvelő polgárokat és kékharisnyákat) ájult tisztelettel kezdi körülvenni  az „írófejedelmeket”.

  A nagy borongók kora ez, hiszen nagyon nehéz a kiválasztottság bélyegét magunkon hordani. A kor nagyjai, belerokkanva önnön nagyságuk súlyába, tragikus arccal hordozzák terhüket, fáradtan és búsan tűrik az őket övező dicsfényt és rajongást. Egyébként - magánemberként - a legkülönbözőbbeket találjuk közöttük, vannak szorgos-pontos filiszterek, mint Goethe, vagy tökéletesen amorális csirkefogók, mint Shelley, pederaszták és alkoholisták, mint Verlaine vagy Rimbaud. A tudatmódosító szerek használata is e tájt válik mindennapossá alkotói körökben, mert a zseninek a saját élete is műalkotás, és egy műalkotás - mint tudjuk - különleges kell hogy legyen. Persze - az ember biológiai korlátainál fogva - a kicsapongások is eléggé egyhangúakká tudnak válni, napjainkra az ilyenfajta életmód akár már sablonosnak, mi több konformistának tekinthető művészi körökben.

  Ahogyan a ritka történelmi egymásratalálás elmúlt, a művészet a maga útját kezdte járni, egyre kevesebb hatást gyakorolva a mindennapokra. A vátesz legendája azonban megmaradt. Tovább él az a vélekedés, hogy ha valaki különleges ügyességgel bír a művészet valamilyen területén, annak véleménye más ügyekben is fontos. Ezt persze semmi sem támasztja alá, de ez senkit sem érdekel. Különösen furcsa ez a tisztelet az előadóművészek személye iránt. Az előadóművész - igazából - üres lap. Minél üresebb, annál hatásosabban írhat rá az alkotó, akinek művét előadja. Régebben ezt tudták, ezért a komédiások menybemenetelére várni kell a 20. századig.

  A „nagy” művészek mindennapi vélekedése, mely ugyanúgy esetleges és bizonytalan, mint bárki másé, ezért váltanak ki általános szörnyülködést, vagy üdvrivalgást. Mert úgy érezzük, fontos az amit saját művészetükön kívül mondanak, hiszen váteszek ők, birtokosai valamely kivételes, emberfeletti képességnek, amivel pontosabban és jobban látják a „valóságot”, mint mi, egyszerű halandók. Furcsa disszonancia támad tehát, mikor a nagy ember valami furcsát talál mondani vagy csinálni, ami ellentmond fiatalkori élményeinknek, melyeket művei kapcsán éltünk át. Ez a disszonancia veti fel a művészi alkotás és az egyéb megnyilatkozások elválasztásának szükségszerűségét. Ahogyan ezt nálunk mondják, mi tartozik az „irodalmi munkásság” körébe.

  Az alkotó és az alkotás felmagasztalása - úgy tűnik - természetes igény és keserűen vesszük tudomásul ha az alkotó méltatlannak tűnik művéhez egyéb ügyekben. Semmi okunk feltételezni, hogy egy ügyesen és szépen megírt történet, eltalált rím, vagy jól alakított szerep a minket érintő, mindennapi dolgokban is jobb ítélőerőt igényel. Minden művészi élménnyel gazdagabbak leszünk és többet megértünk a világból, ez azonban korántsem annak köszönhető, hogy az illető művész több, okosabb vagy jobb lenne nálunk. A művészi élmény és maga a művészet interakció, bennünk és általunk válik igazán művészetté az alkotó ügyessége, kinek számára a mű éppen olyan munka, mint bármi más.

*

  Manapság, a művészet mennyiségi túlburjánzásának korában különösen érzékenyek a művészek a mecenatúra iránt. A mecenatúra mifelénk állami pénzt jelent. Mivel a művészet „szabad”, így önigazgató is, a pénzeket maguk a művészek, illetve a belőlük alakított homályos grémiumok osztják el. Ez egyre élesebben felveti az igazodás igényét. Igazodni kell egyrészt a folyton változó művészeti divathoz, másrészt, nem kevésbé a pénzosztás moguljainak egyéb, például politikai preferenciáihoz, miután a kortárs művészet képtelen a művészetkedvelők pénzéből fenntartani magát.

  Így a művek nem a közönségnek és különösen nem az örökkévalóságnak készülnek, hanem egy rendkívül szűk körnek, amelyik rendelkezik a pénz elosztásának monopóliumával. (Persze lehetne vitát nyitni, hogy a művészet iránti érdeklődés csökkenésének oka az általános elbutulás, avagy maga a művészet, de ez nem ide tartozik.) A magyar művészetkedvelő közönség nagy részét pedig - kemény munkával és sajátos történelmi körülmények között - átprogramozták.

  A kortárs művészek meg vannak győződve arról, hogy a művészi szabadság mindenek felett álló érték, ez nem is csoda, hiszen ez - látszólag - érdekükben áll. A közelebbről meg nem határozott szabadság iránti fantom-szerelem tereli egybe a liberálisokat és a kortárs művészek többségét. Minden ilyen művészben és liberálisban van valami közös, felnőni nem akaró, gyermekesen dacos vonás. A szabadságot féltik mindentől s mindenkitől és miután ez a szabadság meghatározatlan, bárki és bármi lehet a szabadság ellensége. Természetesen egy szabadságharcosnak nagyon nehéz hatalmon lenni, hiszen ilyenkor a permanens szabadságharc skizofréniává válik, az igazi idők ellenzékben jönnek el.

  Javaslom tehát, hogy ne törődjünk velük. Olvassuk el, nézzük meg amit létrehoznak és ha tetszik, megnézhetjük a többit is, amit pedig ezen túlmenően tesznek vagy mondanak - általában - unalmas és érdektelen. Hogy mennyire az, megláthatjuk, ha beleolvasunk Thomas Mann naplójába.