Napok óta izzik a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár el-/átnevezéséről szóló vita, amit a Nemzeti Konzervatív Történetkutató Alapítvány javaslata indított el. Szőcs Géza „a könyvtár búcsúzzon el Szabó Ervin nevétől!” állásfoglalásával kitűnő ütemérzékkel állt a kezdeményezés mellé (ahogy azt már nem először látjuk tőle), csak hogy igazán nagy legyen a pörgés.
Egy közismert intézmény átnevezése mindig kényes dolog, s a kérdés időszerűsége (tényleg erre van most szüksége a Nemzeti Együttműködés Rendszerének a kultúrpolitikában?) mellett megalapozottságáról sem vagyok meggyőződve. Szabó Ervin a könyvtárigazgatás és -fejlesztés mellett publikált ugyan mindenféle szocialista-anarchista fejtegetéseket, de az intézményt könyvtáros munkássága miatt nevezték el róla. Ha nekiállunk e logika mentén, hasonló szigorral purgálni, akkor hosszú lesz a névváltoztatások listája. Mivel az ember esendő, a Tanácsköztársaságban számos kiváló művészünk vállalt részt a fényes jövendő építéséből. Bartók Béla, Dohnányi Ernő, Kodály Zoltán, Krúdy Gyula és Mórciz Zsigmond nevétől is búcsúzzanak el az intézmények? Móricz például így írt a vörös napokban: „Az egész zsúfolt színházban proletárérzék izzott… mintha leakasztják a függönyt az ablakról a nyári sötét szobában, s egyszerre beömlik gazdag aranyfény: a proletár szemekből úgy lobog ma a szív hősége, az értelem fénye.”
Ha Szabó Ervin a komcsibérencséggel igazán nem vádolható Magyar Királyság székesfővárosának annyi éven át megfelelt könyvtárigazgatónak, akkor remélhetőleg a Nemzeti Együttműködés Rendszere is el tudja fogadni, mint a budapesti könyvtár névadóját.
