Azt írják a régi városi krónikák, hogy már az 1870-es évek végén sem akart menni a Lánchíd és az Erzsébet-híd közötti Bazár-projekt. A városatyák egyfelől nagyon okosan belátták, hogy a teljesen rendezetlen, még középkori összevisszaságot mutató várlejtőt rendezni kell, és bele kell simítani az egyre felfelé törő Budapest életébe. Másrészt úgy gondolták, hogy csupán egy bazársor nyitásával átcsábul a Korzó népe Budára, és önfeledten hódol az Ybl-féle építészeti remeklés előtt. Ebből annyi lett, hogy inkább szobrászok, festők költöztek a Lánchíd utcai frontra.

  A legendás Ifipark mára konkrétan az enyészeté. Már 1984 óta nem jár a szelídített fiatalság az Ifiparkba lányokat markolászni, egy Edda-koncerten ugyanis rádőlt valami térelem néhány fiatalra. Akkor keződött a pusztulás, a neoreneszánsz stílben épült, valójában meghatározhatatlan funkciójú építmény (ház, védmű, panteon, nyitott csarnok, kert) lerohadása.

  Mára Ybl bácsi a saját alkotásával szemközt, a nevét viselő téren felállított szobor mása kissé ki van akadva. Vonalzót-körzőt eldobva fordítja el a fejét a Várkertről, hiszen mit lát? Az egyik legnagyobb szégyent, ami Buda épített örökségét érte az utobbi évtizedekben. Becslések szerint csak a helyreállítás tízmilliárd forintba kerülne. De az még csak a nullpont volna, ki is kellene találni, hogy a Budai Várhoz hogyan, milyen funkciókkal csatlakozzon az egész terület. Vagyis ma is épp ugyanazokkal a problémákkal viaskodik a hatóság, a (nem létező) beruházó, ingatlanfejlesztő és az építészi szakma háromszöge, mint egykoron.

  De valahogy az egész Budai Vár mai képét jól megrajzolja a bénázástól mutyizásig terjedő alakítások sora. A Széchenyi-könyvtár melletti, Csikós udvar alatti mélygarázs valahogy nem akar elkészülni, viszont megroggyant miatta egy Mátyás-korabeli falszakasz. A Dísz tér egykori Honvédelmi Főparancsnoksági épülete is volt inkább esztétizáló műviták, semmint stratégiai megfontolás tárgya. De ebbe a sorba tartozik az a rettentő otromba megoldás is, hogy belépős a Halász-bástya (szívből respect ehhez ez igazán kicsinyes lenyúlósdihoz). A Budavári Labirintusról nem igazán tudni, miről akar szólni, a Magyar Kultúra Alapítvány Hess András téri székházának meg annyira igénytelen a belsőépítészete, hogy már egy rosszabban szituált szakszivezető sem bérli a helyiségeket. A Várban mint átokföldén sűrítve üti fel fejét az idegenforgalmat övező ötlettelenség, szellemi sivárság.

  De vissza a Várkerthez. Az ügyben az ezerszer áldott Nemzeti Vagyonkezelő, a kerületi önkormányzat és az örökségvédelmi hivatal nyakig benne van. A hasznosítási opciót pár éve elnyerő, azóta már az egészről lemondó kanadai érdekeltségű Foundation Kft. meg kártérítési perben áll. Az állammal, vagyis a nagy büdös senkivel. A Várgondnokság néha lenéz a területre, hogy vajon növekedett-e az ellopott homokkő kaspók száma. Élelmes, csilliárdosoknak dolgozó kertépítész hülye, ha nem ide jár a kerti kiegészítőkért, sírköves a kőlapért.

  S hogy egy smsben is elférjen: a Világörökség területén fekvő Várkert hasznosításra mindig is voltak hagymázas tervek, de ezek elbuktak, most speciel leginkább egy spontán romkocsma illene a falak közé, íves hányási lehetőséggel a Vigadó irányába.