Közeledik szeptember 11-e, és Amerika ismét talált magának járulékos témát, ha úgy tetszik, gumicsontot a tragédia évfordulójára. Két éve az volt érdekes, hogy együtt ment emlékezni John McCain és Barack Obama, tavaly pedig Obama látogatása sikerült kurtára-furcsára. Idén borítékolható, hogy a Park51, népszerűbb nevén a Cordoba House lesz a téma. A mecset a Ground Zero mellett.
Ez volt a konzervatív leírás. A demokrata, liberális (és kínosan pontos) definíció azonban az, hogy a Cordoba House egy muzulmán-keresztény párbeszédet elősegítő szabadidős központ, amelyben lenne mecset is, és nem a ledőlt ikertornyok szomszédságában lenne, hanem két háztömbnyire onnan.
Igazi kulturkampf ez a javából: egyik oldal a kulturális sokszínűséget veti be, a másik a kegyeletet. És az az igazság, hogy baromi nehéz rábólintani egyik vagy másik érvre. Mert az helyzet, hogy egy amerikai számára ebben a kérdésben nincs talán, itt csak pro van és kontra. Európaiként is nehéz kibicelni, úgyhogy első nekifutásra persze én is azt a felfogást tettem magamévá, amit a projekt egyik legnagyobb ellenzője, Sarah Palin.
Alaszka kedvence ugyanis felesleges provokációnak nevezte az ötletet. Megértve egyrészt az áldozatok hozzátartozóit, akikre így oktrojál politikai korrektséget és „közeledést” a demokrata városvezetés és értelmiség. Másrészt ott van Maróth Miklós nyilatkozata, amit nem lehet eleget ismételni. „A dzsihádot nem Bin Laden hirdeti meg – ez tévedés. Őrmesterek nem szoktak háborút üzenni; Bin Laden csak őrmester, neki nincs joga háborúba hívni senkit sem. A dzsihádnak az a lényege, hogy a hit terjesztéséért megtesznek mindent. A dzsihád itt folyik a szemünk láttára.” Hát az őrmester „műve” mellett most felépül a tábornok főhadiszállása. Sokkal hatékonyabb is lesz a dzsihád, ha megvalósul.
Vegyünk egy szélsőséges példát Európából. A kilencvenes években Norvégiában jégvirágzott a black metal mozgalom. A hollóhajú, fehér orcájú neovikingek azonban nemcsak zenélgettek, hanem templomokat is gyújtogattak, legtöbb esetben arra hivatkozva, hogy anno ősi pogány szentély állt valaha ott, erre telepedett rá szó szerint a kereszténység. Na most, ha a gyújtogatás mellett nem csináltak volna jó, minőségi zenét, akkor egyszerűen gőzös fejű skandináv terroristákról, köztörvényes bűnözőkről és gyilkosokról beszélnének ma sokan, nem pedig zseniális művészekről, akiknek meg kell bocsátani egy picinyke kihágást. Ugyanígy tenne magasról az egész világ az elvakult tálib oktatási rendszerre, amíg saját gyerekeik fejét tömik tele fundamentalista zagyvaságokkal, csak hát közben önmagukat sem kímélve felrobbantanak mindent, ami szerintük Mohamednek nem tetszik. Igényük az legalábbis lenne rá.
De Amerika az őrmesterrel harcol, méghozzá az ő harcmodorában. A szeptember 11-es dzsihádra dzsiháddal válaszolt, igazi szemet szemért elv alapján. Valami egészen beteg és orwelli módon beépítették egy hadihajóba a WTC-ből maradt acélforgács egy részét, a hajó címerébe pedig dacosan beleírták: sosem felejtünk. Persze, régi amerikai népszokás bombákon és fegyvereken beszólogatni az aktuális főgenyónak, de akkor is ennek üzenete nem túl cizellált: „na ti koszos arabok, most aztán visszakaptok mindent a pofátokba szeptember 11-ért”. Ennek és sok minden másnak (Blackwater, Irak kamu vegyi fegyverei, diplomáciai meccsekre használt civil áldozatok) a fényében elég nehéz elhinni, hogy az afganisztáni és az iraki misszió nem geopolitikai célokat szolgál, hanem fán lakó bennszülötteknek segít a demokrácia-franchise sikeres felépítésében és menedzselésében.
Úgyhogy akár felépül a Cordoba House, akár nem, ezt azért tessék észben tartani. És azt is, hogy az még nem párbeszéd, ha a két dzsihád nem a sivatagban találkozik, hanem New Yorkban.
