„Azokon a területeken, ahol a fegyvertartás szabadabb (USA; Svájc), a racionális bűncselekmények gyakorisága általában alacsonyabb”
Get off my lawn!
Az Alsóörsön történt tragikus kettős gyilkosság megrázta az országot. A blogvilágban ismét előkerült, hogy mit lehetne tenni az ilyen esetek megelőzésére. A határellenőrzések vagy a halálbüntetés visszaállításától sokan várnak eredményeket, én azonban egy kevésbbé triviális irányból közelíteném meg a problémát.
Közgazdasági csőlátásom már évekkel ezelőtt kialakult, ezért nem is próbálkoznék olyan társadalompszichológiai vagy jogi érvelésekkel, amelyekhez amúgy sem értek, hanem inkább összedobnék egy közgazdasági modellt. Mégpedig egy, a neoklasszikus iskola eszköztárában szokásosat.
A tárgy pedig nem más, mint a fegyverviselés szabályozása.
*
Induljunk ki abból, hogy a társadalomban kétféle bűnelkövetői magatartás van jelen. Nevezzük az egyiket „racionális zsákmányszerző” bűnelkövetésnek, míg a másikat „irracionális érzelmi” bűnelkövetésnek. Előbbi cselekmények célja a zsákmányból származó profit. A bűnöző tipikusan mérlegeli a potenciális zsákmány értékét és a megszerzéséhez szükséges áldozatokat, igyekszik elkerülni kockázatokat. A közgazdaságban azt mondjuk erre, hogy kockázatkerülő. Erőit oda összpontosítja, ahol a legnagyobb profitot reméli a kockázathoz viszonyítva. Fő motívumát tekintve ilyen bűncselekmény például a betöréses lopás, az autólopás, a fegyveres rablás, vagy a piacszerző maffiaháború.
A második csoport számára a bűncselekmény hatása a lényeg, és nem törődik a kockázatokkal: azt mondjuk, a cselekvő kockázatsemleges, vagy szélsőséges esetben kockázatkedvelő, így sokszor a szereplő saját testi épségével vagy vagyonával sem foglalkozik. Ilyen például az öngyilkos terrormerénylet, a féltékenységből elkövetett gyilkosság, vagy akár az önbíráskodás is.
Ha képlettel szeretnénk megfogni a kettő közötti különbséget, akkor azt mondhatnánk, hogy a bűnelkövető hasznosságát egy U=H+A*K függvény jellemzi, amelyenek U értékét, a hasznosságot a bűnöző maximalizálni szeretné. A képletben a H a bűncselekmény hozama, a K bűncselekmény elkövetésével kapcsolatban felmerülő kockázat, míg az A a kockázathoz való személyes viszony. Ha A egy nagy negatív szám, akkor a személy erősen kockázatkerülő, hiszen a nagy negatív A miatt a vállalt többletkockázatok (magasabb K) nagy csökkenést okoz U értékében.
Ilyenek például a normális emberek, akiknél az A olyan nagy, hogy mindenfajta bűncselekménytől tartózkodnak. Ezzel szemben ha A=0 akkor a bűnözőnk kockázatsemleges, a K változása nem befolyásolja U értékét. Míg egy nagy pozitív A azt jelenti, hogy a bűnelkövetőnk kifejezetten keresi a kockázatot, mondjuk egy öngyilkos merénylő. Ez a modellben szereplő A végső soron összesűríti a személy pszichológiai és szociológiai jellegzetességeit. Neveltetését, pillanatnyi lelkiállapotát, vagy akár vagyoni helyzetét és egészségét is.
A kérdés tehát az, hogy az eltérő kockázathoz fűződő viszonyú bűnözőkre hogyan hathatunk különböző intézkedésekkel? Mint például a fegyvertartás szigorításával, vagy enyhítésével.
Most fordítsuk meg egy kicsit az elemzés irányát, és tekintsük a problémát a társadalom, vagyis a potenciális áldozatok szemszögéből. A társadalom szemszögéből az U minimalizálása a cél, vagyis a bűnözés okozta kár lehető legalacsonyabbra csökkentése. A társadalmat megvédeni szándékozó hatóság azonban nem követheti el azt a hibát, hogy a két típusú bűnözőhez egyformán közelít. Míg a kockázatkerülő bűnöző esetében a K értékeket növelő intézkedések hatásosak, addig a kockázatsemleges bűnözőre nem hatnak, a kockázatkedvelőt pedig egyenesen ingerlik a bűnözésre az efféle intézkedések.
Ezt matemetikai nyelvre olyan módon fordíthatnánk le, hogy míg a racionális zsákmányszerző (A < 0) bűnözővel szemben a hozam-kockázat arány optimalizálása (rontása) a megfelelő kritérium (hozam-szórás kritérium), addig a másik „irracionális érzelmi” (A > vagy = 0) esetében a bűnöző által maximálisan okozható kár mértékét kell minimalizálni (minimax kritérium).
Hétköznapi nyelven úgy is mondhatnánk, hogy a racionális bűnözőket el kell rettenteni a bűnözéstől, az irracionálisak esetében pedig korlátozni kell az általuk előidézhető maximális kárt (hiszen elrettenteni nem nagyon lehet őket).
*
Vegyük akkor elő a fegyvertartás szabályozását, mint a fenti bűnöző tipusokat befolyásolni képes intézkedést. Pusztán logikailag megközelítve kezdem elemezni a helyzetet, majd rátérünk a tapasztalatra.
Először is szögezzük le, hogy a fegyvertartás tilalma nem akadályozza meg a bűnözőket abban, hogy fegyverhez jussanak. Mivel eleve a törvényen kívül helyezik magukat, és általában magánál az illegális fegyvertartásnál súlyosabb bűncselekményeket követnek el, ezért reális feltevés az, hogy a bűnözőt már eleve fegyveres személynek tételezzük fel. A fegyvertartás tilalma paradox módon pont a potenciális áldozatokat teszi fegyvertelenné, hiszen ők azok, akik betartják a törvényt. A másik fontos logikai következtetésünk, hogy az irracionális bűnözők fegyverhez jutása növeli az általuk potenciálisan elkövethető bűncselekmények mértékét.
Az empíria azt mutatja, hogy azokon a területeken, ahol a fegyvertartás szabadabb, mint például Amerika déli államaiban vagy Svájcban, a racionális bűncselekmények (betörések, lopások, bankrablások, nemi erőszak) gyakorisága általában alacsonyabb, illetve a legalizálást követően gyors ütemben csökken. A Vadnyugat tanulmányozása során kiderült, hogy azokon a településeken, ahol a fegyvertartás mindenki számára kötelező volt, a bankrablások és az akkoriban gyakori szervezett portyázások a nulla közelébe estek vissza. Ezeket a városokat a bandák elkerülték.
Nyilván a bűnözők gonoszak, de nem hülyék. Ha egy bankba, ahol mindenki fegyvert visel, betörök, akkor annak az esélye, hogy élve megyek ki a bankból, elég alacsony. Az olyan városokban, ahol a fegyvertartás tilos volt, a portyák, betörések és lopások mindennapi dolognak számítottak.
Svájc és a svájciak megvédik magukat
Az irracionális bűnözésre gyakorolt hatás mindenki számára ismert a médiából. Az (iskolai) tömegmészárlások viszonylag gyakoriak Amerikában, bár hozzá kell tenni, hogy ezek legtöbbször az úgynevezett „gun free zone” területeken történnek, ahol a törvénytisztelő áldozatok biztosan nem tudnak visszalőni. Továbbá az ilyen értelmetlen gyilkosságok azokban az országokban is előfordulnak, ahol a fegyvertartás szigorú szabályok között lehetséges, mint például Magyarország (lásd Mór). Egy dolgot ne felejtsünk el. A média mindig fel fogja nagyítani azokat az eseteket, ahol egy őrült fegyverrel mészárol, azokhoz az esetekhez képest, amikor valaki életét a nála lévő fegyver mentette meg. Az olyan estek pedig teljesen rejtve maradnak a nyilvánosságtól, amikor egy potenciális betörőt a fegyvertől való félelem elrettent bűncselekménytől.
Kiemelném a fegyvertartás háborúkkal kapcsolatos hatását is. Egy jól felfegyverzett lakosság rendkívül elrettentő lehet a zsákmányszerző háborúkkal szemben. A gerillaháború ugyanis borzasztó költséghatékony védekező taktika. Ha vesszük például a már hosszú évek óta zajló iraki és afganisztáni háborút, akkor látjuk, hogy bár az állami reguláris hadseregeket Amerika gyakorlatilag hetek alatt szétverte (és még egy iraki vagy afgán méretű jelentéktelen hadsereg fenntartása is rendkívül költséges), addig a gerillaháborúkat gyakorlatilag a legfejlettebb haditechnikával is lehetetlen elfojtani, ha a lakosság egy jelentős része fegyveres és kellően eltökélt. Amerika amúgy évente többet költ az iraki vagy az afgán háborúra, mint a teljes iraki vagy afgán GDP. Persze a háború hasznai Amerikában egy szűk és befolyásos csoport kezében összpontosulnak.
Álljon itt néhány videó a felsorolt hatások szemléltetésére!
Először is nézzük Svájcot és azt, hogy egy átlagos családapa milyen eszközökkel védheti meg családját és tulajdonát.
Aztán itt van Penn & Teller, aki elmagyarázza a hírhedt, fegyvertartásra vonatkozó Második Módosítását az amerikai alkotmánynak.
Penn & Teller végül bemutat néhány további véleményt is.
A tanulságok levonását a kedves olvasóra bízom.
