„Dédszüleink, nagyszüleink jóval vállalkozóbbak, az újrakezdésre sokkal hajlamosabbak voltak, mint gondoljuk.”
Néhány hete ergé összeállított egy posztot az MTI archívumában talált száz évvel ezelőtti, éppen hétköznapiságukban érdekes hírekből. Így szereztünk tudomást arról, hogy bizonyos Hönigesz Dezső egy cirkuszi műlovarnő kedvéért megszökött szüleitől.
Ismerős is volt az egész történet, meg nem is. Aztán eszembe jutott, hogy regényességében mennyire hasonlít ez Hönigesz Róza történetéhez, aki szintén az Arad melletti Újszentannán élt, így vélhetőleg rokona Dezsőnek. Részben ergé kérésére rászántam magam, hogy utánanézzek a Hönigeszek történetének. A családról túl sokat nem, de egy bizonyos Hönigesz Istvánról annál többet tudtam meg. Annyi mindenesetre kiderült róluk, hogy kalandvágyó, romantikus népség voltak. Újszentanna a hódoltság határánál feküdt, Arad és Lippa várának közelében. Ez a vár a török kor idején többször is gazdát cserélt, az élet meglehetősen viharos lehetett itt ebben az időben, a népesség pedig megtizedelődött.
A család valószínűleg az 1750-es években betelepített svábokkal került ide. A községet hamarosan felvirágoztatták, itt hozták létre a 18. század közepén betelepített piaristák a később Temesvárra költöztetett gimnáziumot. Újszentanna mezőváros lett jelentős német és jóval kevesebb magyar és román lakossal. A vidék alapvetően mezőgazdaságból élt, és a környéken méhészetek is voltak. Bizonyára erre utal a család neve is. Vajon miért is nem úgy gondolunk rájuk, mint a vadnyugaton a földeket elfoglaló és feltörő telepesekre? Mennyi bátorság, elszántság kellett ahhoz, hogy ezek a dunai sváb családok – hiszen nem magányos kalandkeresők voltak – tutajokra és társzekerekre rakják mindenüket, és ezer kilométert megtéve keressenek új hazát - és hozomra földet - egy ismeretlen vidéken!
Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a korábbi generációk élete kiszámítható, biztonságos volt, nemzedékek éltek megnyugtató változatlanságban: a fiú ott élt, ahol az apja, még a szakmája is ráhagyományozódott. Van, aki erényként, van, aki hátrányként látja ezt. Az utóbbi napokban sokat turkáltam a család iratai között, és rájöttem, dédszüleink, nagyszüleink jóval vállalkozóbbak, az újrakezdésre sokkal hajlamosabbak, készebbek voltak, mint gondoljuk.
Képzeljék csak el 1910-ben Hönigesz Dezsőt, az aradi felsőkereskedelmi iskola tanulóját, amint elmegy a városban időző cirkusz előadására, és részben a cirkusz varázsa, részben a nagyvilági műlovarnő úgy megbabonázza, hogy utánuk szökik Zágrábba! Vagy Hönigesz Rózát, aki beleszeret a mezővárosba érkező és ott zenekarával az utcán vonuló fess tamburmajorba, aki olyan elegáns, gavalléros, amilyet még sose látott. Miután a tamburmajor jött és ment, a szerelem hamar véget ért, de ebből a szerelemből született Hönigesz István. Aztán a család nagy része hajójegyet vett Amerikába, köztük ez a Dezső és Róza is, bár ő néhány év múlva hazatért.
Gondolhatnánk azt is, hogy valamilyen külső ok miatt kényszerültek a szentannai svábok elhagyni az otthonukat. Ennek azonban csekély az esélye, hiszen amint azt a népszámlálási adatok mutatják, a század első felében a sváb népesség folyamatosan növekedett, csak a II. világháború alatt csökkent látványosan, amikor nyolcszázukat besorozták a Wermachtba, illetve majd jóval később, a ’70-es években, amikor amilyen mértékben csökkent a számuk, olyan mértékben nőtt a románoké. Tudjuk, miért. Így arra a következtetésre jutottam, hogy egyetlen oka lehet ennek a kivándorlásnak, a vállalkozókedv, a többre való törekvés. És még előtte voltak Trianonnak.
Hönigesz István nem ment ilyen messzire, az élete mégis tanulságul szolgál az életerőre, kitartásra. Szentanna háromnyelvű község volt, vagyis törvénytelen szegény gyerek létére három nyelven megtanult. A román megszállás után beállt a Vörös Hadseregbe, nem kommunista volta okán, sokkal inkább abban bízva, hogy meg lehet menteni területeket, de csak egy év román hadifogságot szerzett, Újszentanna Romániához került. Szegeden és Máramarosszigeten tanult műbútorasztalos mesterséget. Visszamenni nem akart, ezért 1925-ben kérte az újrahonosítását.
Tíz évig a Hunniában dolgozott, majd 1939-ben mindent felszámolt, bevándorlási engedélyt kért feleségével Ausztráliába, hajójegyet vett… és a hajó nem futott ki, kitört a háború. Mindent elölről kellett kezdenie. Műhelyt nyitott, és 1946-ban megint megkísérelte a kivándorlást családostul, műhelyestül, munkásostul, de most is kudarcot vallott. Viszont ’56-ban kamasz fiának sikerült. Ezután házkutatások következtek, majd a forradalom alatti tevékenysége miatt (megszervezte a munkástanácsot) fegyelmivel elbocsátották a filmgyárból, a kerületi ügyészség által megfenyegetve: amennyiben nem fogadja el a fegyelmi határozatot, köztörvényes vádat emelnek ellene. Ugye, ezt is ismerjük. És nem hagyta abba a munkát, nem került katatón állapotba. Újból műhelyt nyitott, vagy másoknál dolgozott, vagy turistaútra utazott Bécsbe, ahol egy-egy hónapra munkát vállalt schwartzban. Élete végéig varratott öltönyben és ingben, kalapban járt, bár sokszor voltak pénzszűkében.
Most, hogy ezeket az iratokat nézegettem, arra gondoltam: mennyi erő, kitartás, életkedv és felelősségtudat volt ezekben az emberekben: hányszor futott zátonyra az életük, hányszor kerültek – mi úgy mondanánk – kilátástalan helyzetbe, mégis újból kezdték. Hol van a mi életünk ehhez képest, amikor a legnagyobb változás benne a rendszerváltás volt? Amikor mindennapjainkat flashmobokkal, egész nyarakat kitöltő fesztiválokkal, soha be nem fejeződő kampányok kukkolásával próbáljuk megszabadítani a monotóniától, és valóban azt hisszük, hogy tettünk is valamit.
Új fogalom jelent meg, a kapunyitási pánik – a húsz-harmincévesek szoronganak a cselekvőképessé válástól, hogy nehézségekkel, konfliktusokkal, kudarcokkal találják magukat szemben. Megbénít bennünket a félelem a veszteségtől. Az életnek csak egy formája elfogadható, az állandó gyarapodás, és ez korlátozza a cselekvéseink, döntéseink szabadságát. Ezt sugallja a körülöttünk lévő világ. Hol vagyunk már a telepesek vagy akár nagyszüleink bátorságától!
