Csak neve nincs. Csak nem ad nevet semminek. „Nem emel föl”. Nem rombolja le a kanadai együttes alig pár éve kialakult mítoszát, de nem is írja tovább, nem nyit új fejezetet. Az együttesre jellemző, rafinált kis kampók ezekből a számokból is kiállnak: már az első körben sincs ellenkezés, második körben valami mozdul, hallgatás után pedig dallamfoszlányokkal küzdünk. Következő hallgatásra meg vagyunk véve. Számonként. De nem tudok másra jutni, mint Plankó Gergő a Quarton: nincs olyan élethelyzet, amiben ez a lemez hű társunk lenne, segíthetne, lelkesíthetne stb. - az együttes egy szokványos rocklemezt csinált, az indie-rock világ aktuális csúcsteljesítményét, és passz.

 

  Önmagukban remek számokról beszélünk: az előzetesen kislemezre tett négy szám megszeretésére már bőven volt idő, és ezekhez képest is villant fel meglepetéseket az album. A Modern Man, a hajszás, szinte Abbába verődő refrénű Empty Room, az alapjaiban az első lemez Rebellionjét idéző Half Light II., a fojtogató Suburban War és Sprawl I., a tábortűzbarát amerikai bólogatós slágervilág attitűdjével játszó Wasted Hours, a testvérének is tartható, de kissé megemelt Deep Blue, a szokásos éteri női hanggal előadott Sprawl II. című csúcsszám: a maguk nemében csupa-csupa karakteres kiváló-kiváló darab. Csak azzal a "maguk nemével" van gond. De nem, nincs is gond, hanem fene tudja. Érdemes ilyenkor megnézni, mi volt korábban.

 

  A Funeralt nyitó Neighborhood 1-et például már hat éve kineveztem kötelező temetési zenémnek, és sokkal jobban elérzékenyülök az elképzelt jelenettől, mint Karinthy a saját temetésétől. Bizony, simán lehet mondani, hogy a világról ezzel a számmal máris többet tudok Karinthynál. A második lemez Intervention-je olyan, hogy ha üres papír elé ül vele az ember, azt kíméletlenül megtölti. Átláthatatlan lelki régiókat mozgósít - és ez általánosan jellemző az együttesre.

 

  Nem mondom, hogy volt jellemző, ne mondjunk ilyet: de hogy a Suburbs nem csáklyázza magához a lelket, az tény. Mivel nehéz leírni azt is, hogy mi lehet az Arcade Fire titka, azt is nehéz leírni, mi hiányzik a mostani körből. A monumentalitás mindenképpen. A lemez olyan élményt nyújt, amilyet az ember elvár egy rockzenekar produktumától. Sőt: egy prémium rockegyüttesétől, csalódást a legkevésbé sem okoz annak, aki nem ismeri az előadó előéletét. Ez sajnos már kezd olyan szöveg lenni, mint amibe könnyen belefutnak az öregedő emberek: hogy ti. a régi jobb volt. Jó lenne ezt elkerülni - ezért hadd tegyem hozzá, hogy az Arcade Fire egy hat éve debütált csapat, a harmadik lemez sok esetben a megtartás és a mérsékelt kísérletezés oltárán vérzik el. Ha elvérzésről nincs is szó, hiányérzetet mindenképpen érzek. Bízom benne, hogy a Suburbs a jövő érdekében lett biztosra játszó lemez. És ezzel együtt is könnyen lehet, hogy az év végi elszámoláskor több fórumon is az év lemezeként említendő anyagról beszélünk. Csak hát na. A fülbe bemásznak a kis mocskok, de nem mennek tovább. Csak egyszer, itt.