Máramaros kissé elfeledett tája Romániának. Olyannyira, hogy kicsit át is szabták errefelé a térképet. A történelmi-néprajzi Máramarosnak ugyanis a fele Ukrajnához került, viszont Szatmár keleti végeit átcsapták a román Máramaroshoz, és a korábbi megyeközpont, Máramarossziget helyett Nagybánya lett az új székhely.
Nagybánya Románia legszennyezettebb városa, határában más ottani városokhoz hasonlóan hatalmas, lerobbant ipartelepekkel, amelyeken néha pásztorok legeltetik a nyájukat. Időnként részünk lehet abban a szürreális élményben, hogy az elhagyott ipari épületek közt egy nyájat terelnek át előttünk az úton. De a néprajzi múzeum mellett is láttunk lovaskocsival érkezőket, amint kaszálni kezdenek, a ló pedig kedvére legelészik. Legalább részben megoldott a parkkarbantartás, és élő prezentációt láthatunk a múzeum mellett.
Sajnos Máramarosban jártamban a legbizarrabb pillanatokat nem tudtam elkapni, mert a fényképezőgépem is bekrepált, de azért van egy csokornyi képem kedvcsinálónak. Nagybányán van az ottani festőiskola múzeuma, de a történelmi múzeum órakiállítása is megér egy látogatást: itt van egy tizes számrendszerű, a francia forradalom idejéből származó óra is.
Mindenesetre itt, a történelmi Szatmár és Máramaros határán érdemes ellátogatni Koltóra, ami kicsit délre van Nagybányától, és a környéken szokatlan módon színtiszta magyar falu. Itt található Teleki Sámuel kastélya, ahol Petőfiék a mézesheteiket töltötték, meg is lehet nézni a szobát, ahol aludtak, a híres somfát, meg az asztalt, ahol Petőfi írta a verseit. És lehet találgatni, melyik hegy lehetett a hótakarta bérci tető, az egyik opció a Rozsály magaslata a két-három lehetőség közül. Koltón egyébként a magyarok a kastély melléképületéből kialakított iskolába járnak, míg a cigányoknak - akik románul beszélnek, így a helyi románság magját alkothatják - EU-s forrásokból építettek egy új iskolát. A Teleki-kastély kertjében egy szobor is fogad minket, ami azt ábrázolja, amint Szendrei Júlia Petőfi vállára hajtja a fejét.
Máramaros Fogarassal együtt a legrégebbi román vidék Erdélyben, már a középkor óta néprajzilag román jellegű. A régi megyeszékhely, Máramarossziget ma az ukrán határon fekszik, és itt található Elie Wiesel szülőháza, benne múzeummal; valamint az egykori börtönben a román Terror Háza, kommunista börtönmúzeum működik. Sajnos azonban nagyon sok a román szöveg, és ugyan van külön angol útmutató kinyomtatva, amit vihetünk magunkkal, így is csak a román szöveg közti képeken csodálkozhatunk.
Márton Áronról is megemlékeznek itt, és a legextrémebb komcsi találmányok egyikéről, a régi épületek elköltöztetéséről is vannak fotók. Csau ugyanis kissé átszabatta Bukarestet, lerombolt pár középkori épületet, köztük apátságokat, más templomokat meg bevitetett az új lakótelepek tövébe.
Máramarosszigeten érdekes műanyag padokkal találkozhat az ember. Egyébiránt kellemes kisvároska, hosszú, két út közti főtere és kultúrpalotája valamelyest Marosvásárhelyre emlékeztetheti azokat, akik már jártak ott.
Szóljunk pár szót a vidéki Máramarosról: itt még él valami az egykori népi kultúrából, talán kicsit az elzártságnak és a szegénységnek köszönhetően is. Rengeteg hagyományos faház áll még a falvakban, és találkozni lehet népviseletbe öltözött nénikkel is, egyikük épp guzsalyazott a háza előtti padon.
Akiknek nincs ideje megnézni egy-két falut, azoknak a máramarosi meg a nagybányai skanzen nyújthat némi betekintést abba, miből marad ki. Máramarostól nem messze található a szaploncai vidám temető, ami arról híres, hogy nyolcszáznál is több fakeresztjén vicces képek és versikék emlékeznek a megholtra (románul). A kereszteket 1935-től 1977-es haláláig Stan Ioan Pătraş fafaragó, később tanítványa, Dumitru Pop-Tincu készítette.
Nagyon híresek a máramarosi ortodox (és görög katolikus) fatemplomok, amelyekből néhány a világörökség része. A 16-17. században épült apró templomocskák belülről ki vannak festve. Az egyik legeldugottabb falu fatemplomának pedig még a tornyában is be volt rendezve egy kis oltár. Érdemes elmenni Aknasugatagra is, ami jelentős fürdőfalu.
Érdemes kirándulni is a környéken: a Bódi-tónál libegőn mehetünk fel a Fekete-hegyre, 1200 méterre a hétszáz méteres magasságból. Ottjártunkkor épp biciklis terepverseny volt, így a libegőn fuvarozták fel a tetőre a bringát a résztvevők.
Érdemes elkirándulni a Kakastaréjhoz is, ami egy nagy szikla, nem mondom meg, mire hasonlít.
Az úton érdekes dolgokkal lehet találkozni: a medvéket mi sikerrel elkerültük, ám a fenyőerdő szélén rábukkantunk egy elmohásodott fél pár cipellőre, amint a nyelvét nyújtogatja.
Talán kicsit többen is ellátogathatnánk Erdély kevésbé ismert tájaira is, és feladhatnánk azon rossz szokásunkat, hogy a Székelyföldig levegőt sem veszünk, és nem veszünk tudomást a szórványmagyarságról és a román vidékekről.