Mezőberény mostanában egy ottani igazgatónő és a a polgármester kommentelő-feljelentései miatt jelenik meg a hírekben. Mezőberény azonban többre érdemes. Nemrég táboroztattam ott 120 fiatalt, így alkalmam volt megismerkedni a Viharsarok jelentős településével.

  A település tipikus alföldi mezőváros: mondhatnánk, városnak álcázott falu, meglehetősen mozgalmas múlttal. A vonat átszállás nélkül két óra alatt ott van, ami viszonylag jónak mondható ma Magyarországon. Elsőként 1347-ben említik Beren néven. A város neve németül Maisbrünn, szlovákul Poľný Berinčok.

  A városban három felekezet képviselteti magát, az evangélikusok, a reformátusok és a katolikusok. Ez utóbbi a legkisebb, átlagosan hetvenen ücsörögnek a templomban vasárnaponként, a plébániát az előző plébános tavalyi halála óta a békéscsabai pap és káplánja látja el. Mivel a Viharsarok volt a komcsik kísérleti terepe volt, minden módszert itt próbáltak ki, ezért elég sok nyomot hagytak maguk után. Főleg az emberek lelkében.Így a kommunista ihletésű, bezárkózó, az egyházakkal szemben kifejezetten gyanakvó ateizmus nyugodtan nevezhető a negyedik felekezetnek. Ja, és van egy ötödik felekezet is, mert a városban működik egy bizonyos „Omega gyülekezet”, amely szép nagy tornaterm gyülekezeti helyiséget épített a piactér oldalában.

Evangélikus temető

  A városka fő tragédiája azonban nem ez volt, hanem az, hogy áldozatul esett a csehszlovák-magyar lakosságcserének. Mezőberényben ugyanis a magyarokon túl jelentős német és szlovák közösség élt, akiket a Rákóczi-szabadságharc után telepítettek be. A betelepülés a 18. század közepéig folytatódott. A népesség gyorsan növekedett, az 1700-as évek végére elérte az ötezer főt. A lakosság etnikai megoszlása a város honlapján található helytörténet szerint a következőképpen alakult: szlovák 44,5 százalék, német 34,1 százalék, magyar 21,4 százalék. Ez az arány a 19. század közepéig megmaradt. A három nemzeti közösség elkülönülve, külön negyedekben élt. A katolikus templom majd' száz évvel a másik három után, 1886-ban épült fel. A huszadik század elejére már 13 ezren laktak Berényben, a lakosság 25 százaléka azonban tanyákra települt ki.

 A múzeum bejárata

  Az egyik evangélikus templomot a mai napig a „német” jelzővel illetik a helyiek. Az Orlai Petrics Soma Múzeumot a város szülöttéről nevezték el, amelyet Szendrei Júlia is megjárt diáklányként (erről külön kiállítás emlékezik meg) szolgál pár érdekességgel (az udvarán pedig van egy holokauszt-emlékmű, jelezvén, hogy az a tragédia sem kerülte el a várost). Mind a három nemzetiség életmódját bemutatják. Errefelé szokás volt, hogy a családok fényképét kihelyezték a falra. Ezeken látszik, hogy a németek jóval módosabbak voltak a többieknél. Jobb öltözet, nagyobb bajusz...

  A magyar családoknál mindenhol kint volt egy Rákóczi-kép, mégpedig mindenkinél ugyanaz. A múzeumos néni nem tudott erre magyarázatot adni, állítása szerint még a nagymamája is kitette Rákóczit, de ez olyan természetes volt ez nekik, hogy soha, senki nem kérdezte, miért.

A múzeumudvar - a táborozók épp megdöntik a látogatottsági rekordot

  A Felvidékről idetelepített családok leszármazottai közül egyébként mind a mai napig sokan tartják a kapcsolatot a rokonokkal: ottjártunkkor is mesélte valaki, hogy augusztusban megy Szlovákiába. 2001-ben a város lakosságának 91 százaléka magyar, 4 százaléka cigány, 3 százaléka szlovák és 2 százaléka német nemzetiségűnek vallotta magát.

  A múzeumban egyébiránt kint függ a falon az előző századelőről a város földtérképe. Maga a város a térkép jobb alsó sarkában található, mellette pedig a területénél számtalanszor nagyobb földek halványan, ceruzával  rajzolva mutatja a parcellákat. Három nagy terület van, ezekhez oda van írva, hogy 1. forduló, 2. forduló, 3. forduló. Néhol egy-egy felparcellázatlan folt, beleírva, hogy "uradalmi". Kicsit északabbra található a "kaszáló". Egyszóval: minden bizonnyal háromnyomásos földművelés látható a földtérképen.

  Jelentéktelen alföldi mezővárosnak tűnik, mégis számos apró érdekességgel szolgál Mezőberény. A központ több kisebb parkkal és szobrocskával lepi meg a látogatót. Nekem a legmellbevágóbb élmény azonban a művház emeleti berendezése volt. Itt számozott klubhelyiségek találhatóak a klasszikus, fekezte szegecsekkel rögzített piros műbőrrel bevont ajtók mögött.

  Az előtérben pedig található egy elhagyottnak tűnő bárpult, amit az esztétikai összhang kedvéért ugyancsak piros műbőrrel díszítettek. A székek és asztalok nem ezzel vannak bevonva, de nyomokban szintén tartalmaznak piros műbőrt. A művház fasza retrópartikat rendezhetne, kétségkívül autentikus környezetben, ami igazából nem retró, hanem úgy maradt. (Fönt a művház bejárata, alant a műbőrös részleg.)