Pontosan senki nem tudja mióta, az öregek is úgy emlékeznek, hogy Magyarországnak mindig is a fasiszta-náci veszélytől kellett tartania. Ettől a haladás, a Vörös Hadsereg és a Párt tudott ideig-óráig megvédeni minket. De ennek vége szakadt 1990-ben, azóta hánykódik e kicsi ország. Előbb Antall klerikális-fasiszta diktatúrája, majd jött Orbáné, aki idővel már úgy is tudott diktatúrát működtetni, hogy látszólag ellenzékben volt. De ez mit sem csökkenti a felelősségét. A Sátán is ellenzékben van, mégis felelős a világ bajaiért. Na ugye.
Úgy két hónapja pedig kendőzetlenül tombol a diktatúra. Nincs olyan apró jel, egy fészkéből kiesett fióka, egy letoccsant gombóc fagyi a járdán, egy visszautasítás a meleg fürdőben, ami ne az elnyomásra utalna, ne annak létére lenne megdönthetetlen bizonyíték.
A fenti jeleket a diktatúra egyértelmű bizonyítékainak vélők hitelességét erősen csökkenti, hogy az ítélet régen megelőzte a jeleket. Így kételkedhetünk a jó szándékukban.
Készült az MSZP "Ifjúság, modernizáció" munkacsoportja megbízásából (Budapest, 1998. december)
„A kormányfő, a FIDESZ és a kormánykoalíció nyilvánvalóvá tette, hogy alkotmányos diktatúrát épít. Céljuk minden hatalom megszerzése, központosított, ellenőrizetlen és személyektől függő gyakorlása. Ehhez a néhány százalék parlamenti többséget kíméletlenül felhasználva, a parlamentben és azon kívül működő társadalmi együttműködési rendszereket mellőzve és ellehetetlenítve, a demokratikus politikai intézményeket formálisan kezelve vezet az út. Igen nagy a veszélye annak, hogy a társadalom élete minden ízében ismét átpolitizálódik, az állami (kormányzati) hatalom egyre több szférában ismét közvetlen dominanciához jut, a büntetőjog az egzakt biztonság helyett ismét a korlátlan és idényszerű alkalmazhatóság irányába fejlődik, az állampolgári és csoportautonómiák garantálása helyett megint az állami fenyegetettség keltette félelem lesz uralkodó, a döntési folyamatokból minden szinten kiszorulnak a civilek (külsők, szakértők, érintettek, partnerek), normatív szabályokon alapuló automatizmusok helyett eseti mérlegelésre épülő döntéshozatal lesz a jellemző, egyes személyek kezében túlhatalom összpontosul, a kormányzat szempontjából történő "megbízhatóság" ismét a legfőbb alkalmassági szempont minden funkcióban, a parlament szerepe nyilvánossági fórumra korlátozódik, az ellenzéknek nincsen érdemi helye és szerepe a döntéshozatalban, a kormánypártiság ismét a nemzethez tartozás feltétele lesz.
Ebben a helyzetben a szocialista ellenzéki politizálásnak most már nem lehet a célja a parlamenti munkában történő szakszerű részvétel, a törvényhozás színvonalának javítása vagy az ország életében a megszerzett önkormányzati pozíciókon keresztül történő együttműködés. A Szocialista Pártnak egy stratégiai célja lehet: leváltani, lemondatni, elsöpörtetni a diktatúrát; lerövidíteni azt a négy évet, amely minden jel szerint kiteljesítené az alkotmányos diktatúra intézményrendszerét és az eddigieknél még mélyebben teremtené meg annak gazdasági és politikai feltételeit…
Milyen módszerekkel lehet a fenti célokat segíteni? ... El kell kezdeni beszélni a Kormány és a kormányfő alkalmatlanságáról, a rendszer diktatórikus jellegéről, a lemondás, a bukás elviselésének erkölcsi kényszereiről. El kell hinteni a köztudatban, hogy nem vagyunk szükségszerűen 4 évig a hatalommániához láncolva. Alternatívát kell felkínálni a tűrés helyett; az "Elég volt!", "Állj! Ne tovább!" magatartást kell sugallni.
Ebben a dolgozatban azt szerettem volna bemutatni, hogy megérett az idő a politikai munka stratégiai szervezésére, az alkotmányos módon kikényszerített hatalomváltás ciklus közbeni előkészítésére. Ez nagy munka és fontos feladat: meg kell állítani Orbán Viktort! A magyar történelemben most ismét az a feladat, amely már sokszor lett volna: egy diktátor-hajlamú vezetőt korlátozni, vele szemben erőt felmutatni, egy diktatórikus hatalomgyakorlás teljes intézményrendszerének kiépülését megakadályozni.”
A diktatúráról beszélők jó szándékával szembeni kételyünket növeli, hogy az elmúlt évek során, amikor a magyarországi kormányzat legitimációhiányáról esett szó, formális érvekre hivatkozva söpörték le, és teszik ezt most is visszamenőleg: ha a kormányzat formálisan megfelelő módon jut hatalomra és ott formálisan betartja a törvényeket, akkor semmi helye a kritikájának - bármilyenek is azok a törvények, bárhogyan is működnek az intézmények, bármilyenek is a döntések. Tüntetők indokolatlan begyűjtése, megveretése, törvényellenesen eljáró karhatalom nem jelentett problémát a számukra.
Hát, ezekkel az intellektuális és erkölcsi tisztességtelenséggel megvertekkel nem érdemes a hatalomról, annak jó vagy rossz használatáról vitázni.
Na de. Meg lehet-e szabadulni az ember ember általi kényszerítésétől? A balliberális politika ugyanis azt ígéri: ez lehetséges. Megszűnik a magántulajdon, mindenki felvilágosodik és a benevolens ész fogja uralni tetteit, egyenlőség lesz és szabadság, ami miatt megszűnnek a konfliktusok, semmi szükség nem marad kényszerre. Így szűnik meg az állam is végül. A balliberális politika reményeiben anarchista - de ezt már eleink tudták, tessék csak elolvasni Dosztojevszkijtól az Ördögöket. Az ember meglehet kényszerítés (intézmények mint állam, egyház, iskola) és bármiféle felsőbbség nélkül. A szabadság az autonómia.
És valóban, két évszázada nagy tempóban ássák alá az intézményeket, a családfő tekintélyét, hitetik el, hogy Isten nincs, de annál jobb, és így tovább. Az autonómia önmagában kevés, a liberalizmus a szabadság élvezetét az egyén esetleges képességeihez, lehetőségeihez kapcsolta, amit a kialakuló tömeg nem fogadhatott el. És jöttek a szocialisták, akik az állam legfőbb feladatának azt tekintették, hogy ez megváltozzon, és az autonómia ne függjön az esetleges egyéni lehetőségektől. Ezt nevezik egyenlőségnek. Azonban ez nem csak jogi változtatásokat igényelt, hanem egy folytonosan bővülő gazdaságot, ami legfőbb feladata, hogy forrásokat teremtsen a morális és nyílt politikai korlátoktól megszabadult egyéni autonómia számára. Legalább a kielégülés jövőbeli reményét adja a modern technológia és gazdaság.
Igen, de a modernek világa nem működött Magyarországon. A kontraszelektált nómenklatúra és gyermekei uralta gazdaság nem vagy alig bővült, a hitelek pedig elfogytak. A felszabadított tömeg megmérgesedett és megkérdezte: „Mit kezdjünk a formális szabadságunkkal, he?” A modernek a sikeres embert tekintetik autonómnak, mert mire másra is irányulhatna az autonómia? (Hisz, nem sztoikus keresztények, hanem modernek.) És minél többen lesznek kudarcosak, annál kevésbé lesz hihető, hogy a modernek teljesíteni tudják az ígéreteiket.
Jött a jobboldal, amelyik hagyományosan vonzódik a decizionizmushoz, idegenkedik az állam és intézmények eltörlésének vallásos reményétől, ami a politikában már hazugság. Talán nem teszi ügyesen, talán a jobbosoknak is el kellene dugniuk a hatalmat. Azt, hogy kényszerítés van. Akik felszámolhatónak tartják, azok részben a vele járó felelősségtől menekülnének, részben a nyílt kényszer helyett a „racionális diskurzust”, a „nyitott párbeszédet” és a „konszenzuskeresést” hirdetik, ugyanakkor a manipulációt és a hálózati politikát gyakorolják. A jobboldal az önfeladás veszélyén túl azért sem játszhat a balliberális elvárásoknak megfelelően, mivel a hívei azt várják el tőle, hogy használja a hatalmát. Ugyanis - a spontán rend (piac, civil társadalom, stb.) reményével szemben - a hatalom hiánya rendetlenséget (közrend hiányát, korrupciót) eredményezett. A „politikai felelősség” pedig nem létezik, eddig nem létezett. Sokan pedig azt várják el, hogy történjen felelősségre vonás.
A honi balliberálisok továbbra is a hatalommentesség vallásos-romantikus-hatvanyolcas reményével házalnak, ami hatalomszerzés szempontjából lehet sikeres retorika, de a kényszerrel kapcsolatos gondjainkat meg nem oldja: ki, mikor, miért, milyen mértékben és hogyan használhat kényszert? Hogyan válasszuk el a jó hatalmat a rossztól (amit hagyományosan zsarnokságnak, despotizmusnak, diktatúrának neveznek)?
Ezek picit sem új gondok. Nem is csak magyarok. Meghökkent a dohos-reakciós-retrográd, amikor a balliberális kormány melletti formalista érveket olvasta, ugyanis a lenézett és megvetett keresztény teológiában ősrégi megfigyelés, hogy rossz hatalom lehet a jogcím nélküli (foglalás, puccs, stb. útján szerzett) is, és lehet zsarnok az is, aki a formális eljárásoknak megfelelően szerezte meg a hatalmát. Ennyit a procedurális demokrácia híveiről (akik maguk sem állhatatosak, hiszen a nékik nem kedves kormányzatot szeretik demokratúrának vagy diktokráciának nevezni szerte a Földön).
Sajnos az sem megoldás, ha a nép támogatását tekinti valaki a jó hatalom mércéjének, amit legitimációnak szoktak nevezni. Ugyanis, a görög zsarnokok népszerűek voltak, de la Boétie vagy Hume írásaiból tudjuk, hogy a kényurak is a nép támogatása miatt lehetnek csak kényurak. Legitim uralom lehet a karizmatikus vezető is, akit hagyományosan csak zsarnoknak neveznénk.
Szókratész: Hát akkor mire vonatkozhat az a véleménykülönbség, amiben nem tudnánk dönteni, s miatta egymás ellenségévé válnánk és haragudnánk egymásra? .. Ez az igazságos és igazságtalan, és a szép meg a rút, és a jó meg a rossz. Vajon nem az ezekre vonatkozó véleménykülönbségek-e az, amiben nem tudnánk kielégítően dönteni, s ami miatt válnánk egymás ellenségeivé, ha azzá válnánk, és te is, és minden más ember is
Euthüphrón: De igen, ez az a véleménykülönbség.
Az európai civilizáció abban biztosan eltér a többitől, hogy a közügyekre vonatkozó hatalmas tudást halmozott föl, vitat újra és újra Zeusz fája alatt. Ezért tőlünk nem idegen a hatalom jó vagy rossz voltáról szóló vita, de ennek előfeltétele a kényszerítés szükségességének elfogadása, annak elfogadása, hogy a sokféleségből nem lehet kényszer nélkül politikai együttműködést létrehozni - és a balliberális álmok vagy manipulációk feladása.