Túl konzervatív, túl katolikus, túl angol - három kritika, három ember, akikről senki sem gondolta volna annak idején, hogy egyszer a világpolitika alakítói lesznek. Ronald Reagan, Margaret Thatcher és II. János Pál - három ember, akik nélkül talán még ma is hallgathatnánk a Lenin által olyannyira kedvelt hasznos idióták és a felpuhult Nyugat-Európa, meg a békemozgalmak szovjetiádáit.

  Az ő történetüket, találkozásaikat, barátságukat és összefogásukat írta meg egyikük, Thatcher volt tanácsadója, John O'Sullivan újságíró kötetében, melyet a Heti Válasz és a Helikon adott ki, és aminek címe: Az elnök, a pápa és a miniszterelnök. Három olyan emberről van szó, akiknek a neve jó eséllyel - talán II. János Pálét leszámítva - szitokszó volt, és még ma is az Nyugat-Európában.

  Mert milyen kép is él róluk a mai közvéleményben? Az aranyos, de kotonellenes pápa, a sztrájkokat leverető, szociálisan érzéketlen Vaslady, és a latin-amerikai demokráciákat semmibe vevő, a saját érdekeiben felhasználó Ronald Reagan, aki ráadásul neoliberális, vagy mi a szösz volt, feleslegesen keménykedett a szovjetekkel, amikor a Gonosz birodalmának nevezte Moszkva impériumát, és csillagháborúba ölte a pénzt ahelyett, hogy folytatta volna a détente, az enyhülés politikáját.

  A könyvből kiderül, hogy Reagan és Thatcher még megválasztásuk előtt barátokká váltak, olyannyira, hogy ezt a barátságot később a fel-felbukkanó érdekellentétek sem tudták megtörni. Első ránézésre mintha a pápa kilógna ebből a sorból, nem csak annak okán, hogy nem politikus, hanem pap, és hogy nem országot, hanem egyházat vezet, hanem azért is, mert sokak szerint II. János Pál gazdasági nézetei messze álltak két kortársáétól. Tény és való, a pápa eleinte kétkedve tekintett Reaganre.

  Azonban az elnök első látogatása eloszlatta a pápa kételyeit (Reagan kormányzatában amúgyis igen sok katolikus foglalt helyet). Reagannek ellenben nem voltak kételyei a pápával kapcsolatban, csodálattal tekintett rá, és első lengyel útját is nyomon követte a tévén. II. jános Pál mély benyomást tett Reaganre.

  Egy másik szempontból azonban Thatcher az, aki kilóg a sorból. Nem, nem azért, mert nő. Mindhárom vezető ellen merényletet kíséreltek meg elkövetni, nem sokkal megválasztásuk után. Mindhárman túlélték, azonban csak kettőnek jelentett ez mély spirituális élményt: a pápának és az elnöknek. A pápa szerint a mára megőrült Ali Agca golyóját Isten vezérelte úgy, hogy ne legyen halálos. Reagan is úgy gondolta, miután meglőtték, hogy azért maradt életben, mert az Emeleti Nagyfőnöknek még terve van vele. És mind a ketten megbocsátottak merénylőjüknek. Reagan először mérges volt, aztán megenyhült az illető felé. A kórházban pedig viccelődött, és alighanem ekkor szerettette meg magát igazán az amerikaiakkal. Meg is akarta később látogatni merénylőjét, de orvosai tanácsára lemondott erről, szemben János Pállal, aki végül ellátogatott Ali Agcához. Thatcher esete azonban más volt. Egyrészt ő nem sebesült meg, mert nem ott tartózkodott, ahol a bomba robbant, viszont meghalt és megsebesült számos közeli ismerőse. Továbbá megbocsátani sem volt módjában az IRA merénylőinek, akik nem tanúsítottak megbánást, és folytatták tevékenységüket.

  A továbbiakban két fontos helyen zajlott a küzdelem: Lengyelországban és Latin-Amerikában. Mármint a kommunizmus ellen, habár a szerző kitér egy pillanatra a falklandi háborúra. O'Sullivan azt írja, Nagy-Britannia a háta közepére se kívánta ezt az incidenst. A Falkland-szigetek, vagy ahogy az argentinok hívják, a Malvin-szigetek messze vannak és nem bírnak semmilyen jelentőséggel, unalmas sivatag az összes, kilométereken át a nagy büdös semmi, amint azt Sir Denis Thatcher írta. Gazdaságilag értéktelenek. Az argentin katonai junta presztízsből akart lecsapni rájuk, London pedig a beavatkozással az ottani brit telepesek (kelperek, azaz hínárosok) kérésének tett eleget.

  Mindenesetre a konfliktus kirobbanásában és a hadsereg bevetésében nagy szerepe volt egy argentin ócskavas-kereskedőnek, aki a Buenos Aires-i brit nagykövetségen engedélyért folyamodott, hogy megtisztítson egy elhagyott hajó- és ócskavastemetőt egy bálnafeldolgozó üzemben, Dél-Georgia szigetén. Az engedély meglett, negyven munkás meg is jelent a helyszínen, és kitűzték az argentin zászlót, valószínűleg csak egyszerű hazafi túlbuzgóságból. Azonban ez nem kerülte el a közelben állomásozó brit Antarktisz-kutatók figyelmét, akik jelentették a dolgot Londonnak.

  Na, de lépjünk át Latin-Amerikába. Itt elsőként a pápának akadt dolga, akinek meg kellett állítania a felszabadítás teológiájának (felszabteol) terjedését. Meg is győzte a latin-amerikai püspököket a felszabteol marxoid beütéséről, de azért később még akadt ezzel dolga a tanítóhivatalnak, a Hittani Kongregáció kétszer ítélte el a felszabteolt a mai pápa, Ratzinger bíboros vezetése alatt (Libertatis nuntius, Libertatis conscientia). Az Egyesült Államok püspöki kara azonban a pápával ellentétben továbbra is ellenezte Reagan latin-amerikai politikáját, amelynek során az elnök a kontrákat támogatta. Míg például a salvadori püspökök a centrista, kereszténydemokrata erőket támogatták országukban, addig az USA katolikus egyháza a felszabteoltól befolyásolt misszionáriusok befolyása alatt álltak, és míg a salvadori hadsereg bűneit elítélték, a sandinistákéit megbocsátották, mint az Usa politikájára adott jogos választ. Ez azért volt veszélyes, mert Reagan a reageni demokratákkal nyert választást 1980-ban, akik társadalmilag konzervatív katolikusok voltak, akikre nagy befolyássol volt a püspöki kar. Végül a Reagan közép-amerikai politikáját ellenzők akkor veszítettek csatát, amikor II. János Pált botrányos körülmények között fogadták Nicaraguában a sandinisták, nem engedték, hogy végigmondja, amit szeretne, ehelyett a hangszórókat bömböltették. Szóval, ahogy O'Sullivan írja, amikor végleg kiderült, hogy a sandinisták nem kultúremberek, nem hős forradalmárok, hanem otromba banditák.

  Lengyelországban eközben elterjedt a kulturális-vallási ellenállás, a pápa példája nyomán, még krakkói érsek korából. A rendszer megijedt, azonban Moszkában tudták, hogy nem verhetik le szovjet segítséggel a lengyeket. (Stanislaw Dziwisz, II. János Pál volt titkára, mai krakkói érsek visszaemlékezéseiben írja, hogy a pápa beiktatásakor a Szent Péter téren a szovjet küldöttség vezetője azzal fordult a lengyel kollégájához: a lengyel szocializmusnak arra futotta, hogy egy pápát adjon a világnak.) Reagan, a pápa és az angolok folyamatosan pénzelték a Szolidaritást, habár a pápa szerény anyagi segítsége nem vetekedhetett az amerikai segélyek méreteivel. Angol bárónők pedig megtanultak vezetni, és kamionokon vitték el a segélyt a lengyeleknek.

  Szóval ott tartottunk, hogy a szovjetek nem akarnak bevonulni. Ellenben Moszkvába rendelik Jaruzelskit. A tábornok, honvédelmi miniszter, akit a legjobb elvtársnak tartanak a Kremlben megy is, ám előtte kollégájának gondjaira bízza családját - attól fél, úgy fog járni, mint Dubcek a prági tavasz miatt. később Jaruzelski maga kéri, hogy a Varsói Szerződés legyen szíves bevonulni, azonban a vén Andropov közli: szó se lehet róla, azt nem lehet megkockáztatni. Ehhez képest Jaru minapi, a Magyar Nemzet Hétvégi Magazinjának adott interjújában is arra hivatkozik, amire minden kommunista: a történelmi szükségszerűségre, mert ha ő nem csinál semmit, bevonulnak a szovjetek.

  Azonban a Szovjetunió már kezdett elgyengülni. A végső harc az Európába telepítendő közepes hatótávolságú rakéták körül robbant ki. Ez azonban nem tetszett a sok naiv békeaktivistának sem Európában, sem Amerikában, akik nekiálltak tüntetni az ilyen tervek ellen. Kínos volt a helyzet, mert épp többeknek választást kellett nyerniük. Végül nyertek.

  Aztán, csak hogy rövidebbre fogjam, előállt Reagen a csillagháborús tervével. Mint a kötetből kiderül, Reagan szíve mélyén és személyesen a nukleáris leszerelés híve volt, szemben Thatcherrel, aki a nukleáris elrettentésben látta a béke olcsó és biztos zálogát. A rakétalelövős amerikai védelmi rendszer meg is ijesztette Thatchert, ő maga is ellenezte, és Reagan is majdnem feladta azt, amikor Reykjavíkban tárgyalt Gorbacsovval. (Korábban megkérdezték tőle, miért nem tárgyalt még szovjet főtitkárral - mert mind meghalnak itt nekem, válaszolta, miután Andropovot elég gyorsan követte a temetőbe Csernyenkó). 

  Ennyit most, a többi izgi történetet meghagyom az olvasóknak, remélem, sikerült kedvet teremtenem a kötet  elolvasásához, amely bemutatja, milyen szerepet játszott az öröknek hitt és már elfogadott Szovjetunió és a kommunizmus összeomlásában három olyan vezető, akik kellemetlenek voltak a szocdem Európának, és akik sokkal közelebb álltak egymáshoz, mint azt sokan gondolják. Ahogy az igazi angolszász nézőpontból író szerző megjegyzi: mindhárman a maguk módján a reményt hirdették és testesítették meg.