Sorra hoz alapvető törvényi változtatásokat ezekben a hetekben a Fidesz-úthenger (copyright Vona Gábor). A sztahanovi léptékű törvényalkotás még az egyszeri hírfogyasztók számára sem mindig követhető, hát még azoknak, akik megpróbálják elemezni a változásokat. Ugorjunk fejest a közepébe: a változások nagy része természetesen következik a kormányváltásból. A kétharmados győzelem és a jelenleg egyedüli kormányzóképesség pedig kötelez. A személyi döntések, cserék jogosságának nagy részéhez kétség sem férhet, a törvényhozás pedig teljes joggal kapcsolhat ötödik sebességbe, miután a közigazgatás és a törvényalkotási munka a Gyurcsány-éra utolsó szakaszától kezdve gyakorlatilag leállt.

  Az alkotmány- és egyéb törvénymódosítások némelyike azonban viták kereszttüzébe került az elmúlt hetekben. Nézzük meg ezeket a szabadság szemszögéből, hogy konzervatóriumos barátaink mottójával éljek.

  Kettős állampolgárság: ahogy nem egyszer elmondtuk, az állampolgárság megszerzésének megkönnyítése az új jobboldali kormány szimbolikus kötelessége volt december ötödike után. A könnyítés nem más, mint egy jog, jogosultság megszerzésének elősegítése, kiterjesztése. A döntést számunkra azért is kedves, mivel Bauer Tamás ehhez a pillanathoz köti a magyar progresszió kimúlását.

  Ez és a Trianon-emléktörvény azonban elsősorban a szimbolikus szférában volt igazán fontos ügy. A Fidesz ezután rátért a nyilvánosságot és az alkotmányt védő szabályozások megváltoztatására. Maga a tény, hogy ezen a két érzékeny területen alig pár héttel a kormányalakítás után komoly változtatásokról döntenek, nem vall óvatosságra - pedig itt arra lenne szükség.

  Médiatörvény: az ORTT és az NHH összeolvadása önmagában nem gond; a feladvány az, hogy a hatósági feladatok mellett hogyan lesz képes az új intézmény fenntartani a sajtó- és véleményszabadság érzékeny kereteit. Az viszont, hogy a leendő szervezet elnökét nem kevesebb, mint kilenc évre nevezi ki a miniszterelnök (sic!), ebben a formában rendkívül hosszú idő. Csak az Állami Számvevőszék elnöke (12 év) és az alkotmánybírók (9 év) rendelkeznek ehhez fogható hosszúságú hivatali idővel, ráadásul őket - jelen állás szerint - nem egyszemélyben a miniszterelnök nevezi ki. És mindezeken túl, a leendő hatóság elnöke a kilenc évnyi hivatali idő után korlátlan ideig újraválasztható, így egy mainál rosszabb, de annál stabilabb politikai rendszerben konkrétan egy egész életutat a médiahatóság élén tölthet egy arra alkalmas (vagy alkalmatlan) személy.

  Miközben az előző napokban a cikket írtam, folyamatosan változott a képlet néhány vitatott rendelkezés (pl. a tájékoztatási kötelezettség, a válaszadási jog) kapcsán. A legutóbbi állás szerint maguk az előterjesztők módosították a tervezetet úgy, hogy a tájékoztatási kötelezettség az eredeti elképzelésekkel ellentétben nem terjedne ki minden sajtótermékre, csak a közszolgálati médiára. A vélemények esetében a válaszadási jogot is visszavonták. Ha a törvényből valóban kimaradnak ezek a kitételek, annak csak örülni tudunk, de ha már ennyit beszéltek róluk, álljon itt az álláspontunk, mintegy útjelzőnek a jövő számára.

  Beszéljünk először a tájékoztatási kötelezettségről: „A tájékoztatási kötelezettség megsértését jelentheti, ha egy jelentős közéleti eseményről elmarad a tájékoztatás” - állt múlt hétig a törvényjavaslat szövegében. No, de ki dönti el, mi a jelentős közéleti esemény? Csak nem a bíróság, vagy a törvényhozó, esetleg a végrehajtó hatalom? És miért is kellene bármilyen sajtóterméket (a közszolgálatiakon kívül) törvényben kötelezni bármilyen tájákoztatásra? Hiszen a tájékoztatás alapból a sajtótermék feladata, az viszont a szerkesztők, az olvasóközönség és a hirdetők érzékeny háromszögében (mondjuk úgy, a piacon) alakuljon ki, hogy egy lap milyen eseményről ír és miről nem. A TASZ sem örül ennek a kitételnek: „Az a bevezetni kívánt rendelkezés, miszerint bizonyos, a Magyar Köztársaság polgárai és a magyar nemzet tagjai számára jelentőséggel bíró eseményekről a televíziók, rádiók és a lekérhető szolgáltatásokat fenntartó honlapok kötelesek beszámolni, az ’50-es éveket idézi”. A jelenlegi - üdvös - állás szerint a tájékoztatási kötelezettség továbbra is csak a közszolgálati médiára vonatkozna.

  A másik vitatott téma a válaszadási jog volt: ez azt jelenti, hogy „akinek becsületét vagy emberi méltóságát valamely médiatartalom sérti, követelheti válaszközlemény közzétételét.” Ugyanolyan terjedelemben, mint a sérelmezett publikáció. Ezt az tíz évvel ezelőtt Lex Répássy néven elhíresült javaslatot annak idején elkaszálta az Alkotmánybíróság, hiszen a sajtószabadságot és egy lap integritását súlyosan korlátozná, ha a magukat sértve érzők hosszú válaszpublicisztikákat írhatnának az adott sajtótermékbe. Képzeljenek csak el méretes és sértett Gyurcsány- vagy Gréczy-posztokat a Mandineren!

  A médiatörvény tervezetéből azonban jelen állás szerint nem kerülnek ki bizonyos furcsán értelmezett morális sztenderdek: „Tilos a megalázó, kiszolgáltatott helyzetben lévő személyek sérelmes bemutatása”; „A médiatartalom nem lehet alkalmas, és nem irányulhat személyek, nemzetek, közösségek, nemzeti, etnikai, nyelvi és más kisebbségek vagy bármely többség, továbbá valamely egyház vagy vallási csoport elleni gyűlölet keltésére, továbbá semmilyen közösség nyílt vagy burkolt megsértésére, kirekesztésére.” 

  A gyűlöletkeltés szankcionálásával nincs gond, az szerepel ugyanis a BTK 269. paragrafusában is („Aki nagy nyilvánosság előtt a) a magyar nemzet, b) valamely nemzeti, etnikai, faji, vallási csoport vagy a lakosság egyes csoportjai ellen gyűlöletre uszít, bűntett miatt három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.”)

  A megsértés, kirekesztés fogalma viszont nehezen értelmezhető. Ez a gumijogszabály-szöveg maga a megtestesült politikai korrektség, ami törvényileg korlátozza, hogy bármely csoportról kritikus hangvételű írás szülessen. Hiszen - tudom, közhely - bárki lehet kisebbség, bárki érezheti magát megsértve egy-egy írás miatt. A személyiségi jogok védelmén és más, BTK-ba ütköző megnyilvánulások szankcionálásán túl azonban nem szabad korlátozni a véleményszabadságot, főleg egy olyan eltorzult közélettel, közbeszéddel rendelkező országban, mint a mienk.

  S ha már itt tartunk, hadd emeljen fel szavam utólag, mintegy a pusztába kiáltva a Fidesz sebtében elfogadott BTK-módosítása ellen, amivel a holokauszt tagadásának büntethetősége mellé beemelték a kommunizmus bűnei tagadásának szankcionálását. Hadd idézzem magamat, februárból:

  „A valószínűleg hatalomra kerülő Fidesz-kormány egy szimbolikus aktussal könnyen kiegészítheti majd a törvényt a kommunizmus bűneinek tagadását büntető tételekkel, és Orbánék szimbolikus törvényhozást kedvelő jogalkotását ismerve ez valószínűleg meg is történik majd.

  Kérdés, hogy mire megyünk majd azzal? Én nem fogom elégedetten konstatálni azt sem, ha a kommunizmus bűneinek tagadását fogják büntetőjogi eszközökkel megtorolni.

  Az egész történet ugyanis rossz. Téves. Sőt, veszélyes.”

  Bingó. Ahogy sejtettük, a Fidesz tovább folytatta ezt a rossz gyakorlatot, amivel egy, a mainál rosszabb politikai helyzetben bármely kormányon lévő erő tovább korlátozhatja a szólásszabadságot, a saját szájíze szerint tiltva bizonyos nézetek megjelenését. Reméljük, a törvényalkotók - ahogy az előző napokban is láttuk - maguk is felismerik bizonyos javaslataik hosszú távú következményeit. Részünkről maradunk továbbra is a szabadság és a vélemények sokszínűsége pártján.