Az Európai Unió többé-kevésbé egységes, új banki adó(ka)t kíván bevezetni tagországaiban, mellyel célja, hogy finanszírozza a mostani és az esetleges jövőbeli bankválságok költségeit. Az új adó indokai között előszeretettel említik, hogy így nem a lakosságnak kell a bankok hibáiból keletkező terheket megfizetni. Tipikus példája ez a jól hangzó, de üres propaganda szólamoknak, amelyekkel főleg itt, a „szociáldemokrata” Európában, de akár az óceán túloldalán is hülyítjük már magunkat évtizedek óta.

  Az állítás, mely szerint létezik olyan adó, amelyet nem a „lakosság” és azon belül is, jövedelemarányosan nem a középosztály fizet meg, már-már a pofátlanság kategóriájába tartozik. Annyit már megtanulhattunk volna a történelemből, hogy az alsó osztálynak nem nagyon van pénze, ezért adókat alig fizet. A felső osztály pedig főleg tőkejövedelmekből él, amely elvihető, könnyen átcsoportosítható, és a tulaj meg tud fizetni egy rakás szakembert, hogy törvényesen minimalizálja az adókat, vagy csak szimplán kiköltözik Svájcba „oszt' jó napot”.

  Másrészt a „bankok” nem valakik, akik meg tudják fizetni az adókat, nem rendelkeznek saját pénzzel, csak másokét kezelik. A valakik, akiknek tényleg van saját pénzük, azok a bankok ügyfelei, munkavállalói, menedzserei, betétesei és részvényesei. A kérdés tehát nem az, hogy a lakosság vagy a bankok fizessék-e meg az adót, hanem, hogy a felsorolt érdekcsoportok közül melyik, és milyen arányban. Ez már önmagában alátámasztja az eredeti, fizessenek a bankok álláspont képmutató voltát, de menjünk tovább, nézzünk kicsit a részletekbe, vegyük sorra, milyen fő adókivetési lehetőségek vannak.

Adó az alkalmazottakra

  A banki alkalmazottak (nem a menedzsment) munkajövedelmére kivetett adó volt például az MSZP korszakos ötlete, és ígérete a választási kampányában. A banki tisztviselők ugyanolyan alkalmazottak, mint bármelyik vállalati, vagy KKV dolgozó. Jövedelmük munkajövedelem. Bruttó pár százezer forinttól pár millió forintig terjed havonta (Magyarországon), és ezzel egy módosabb középosztálybeli életvitelre jogosít fel. Amely, bár a szegényebb rétegeknek soknak tűnik, a menedzsment tőkejövedelmeihez képest, amelyeket részvényeik (opcióik) árfolyamnyereségeként érnek el, viszont elenyésző összeg. Arányaiban viszont sokkal többet adóznak ezek a középosztálybeli munkajövedelmek, mint bármilyen tőkejövedelem. Ehhez további kommentárt nem is fűznék.

Adó az eredmény terhére

  Az első és talán legkézenfekvőbb bevezethető adófajta az eredményt terhelő adó. Ez az adóforma a többihez képest talán a legigazságosabb. Éppen ezért ennek bevezetésére aligha kerül sor. Ugyanis ezt az adót legalább a menedzsment és a részvényesek fizetnék meg. A részvényesek számára ez a jövőbeli osztalékok csökkenését, tehát a részvényárfolyam esését eredményezné, míg a menedzsment számára a részvényárfolyamtól döntően függő prémiumok csökkenését jelentené. Eddig egészen jól hangzik, hiszen egyértelműen ez a két társadalmi csoport volt a bankmentések legnagyobb haszonélvezője. De azért mondanám a problémákat is.

  Egyrészt egy ilyen adót pont azoknak a pénzintézeteknek a részvényesei és menedzserei fizetnének meg, akik a válság előtt és alatt relatíve jól sáfárkodtak a rájuk bízott vagyonnal és ezért maradt még normális profitjuk, amire most az adót ki lehet vetni. Vagyis a veszteségekért azokat a szereplőket jobban büntetjük, akik előrelátásukkal megóvtak egy még nagyobb buktától, mint azokat, akik rossz befektetési politikájuk miatt veszteségeket szenvedtek el, tehát nincs egy vasuk sem. Adaléknak még annyit, hogy a bankok (és más vállalatok) részvényeinek világszinten a legjelentősebb tulajdonosai a nyugdíjalapok és kisrészvényesek (lásd OTP), vagyis végső soron maga a középosztály. Szóval menekvés itt sincs az adó elől.

Adó egyes tranzakciókra

  A következő lehetőség, hogy bizonyos pénzügyi tranzakciókra egyenként vetünk ki adót. Ekkor sokféle további aleset lehetséges, de most inkább kiemelném ezeknek a fontos, közös tulajdonságait. Az ilyen adónemek esetében ugyanis, nagy a költségek ügyfelekre történő áthárításának lehetősége, mégpedig az adott termék árában. Ez mondanom sem kell, hogy mennyire „igazságos”, és egyúttal milyen távol van a hangoztatott célkitűzéstől, mely szerint „fizessenek a bankok”. Az eset nagyon hasonló az ÁFÁ-hoz, ami szintén a gazdasági (de nem pénzügyi) tranzakciók adója. Az ilyen adók további problémája, hogy egy egyszerű, profitból kalkulált adóval szemben nagy a fix adminisztrációs költsége.

  Tehát a kisebb vidéki takarékbankokkal szemben megint csak a nagy, nemzetközi bankok jutnak versenyelőnyhöz, akik egész Európára egyetlen irodában képesek ezt az adónemet adminisztrálni, míg a kis takarékbanknak ez arányaiban jelentős költségnövekedés, tehát versenyhátrány. Végül pedig, egyáltalán nem biztos, hogy a bizonyos termékekben nagyobb forgalmat bonyolító bankok nagyobb valószínűséggel is mennek csődbe. Tehát közel sem biztos, hogy aki a legtöbb ilyen adót fizeti be, azt kell majd megmenteni a jövőben. Ismét az ártatlanokat büntetjük, a bűnösöket jutalmazzuk.

Adó vagyonelemek mérlegértékére

  Egy további adóztatási lehetőség, hogy bizonyos vagyonelemek mérlegértékét adóztatjuk meg. Az előbbi esettel ellentétben nem az egyes tranzakciókhoz közvetlenül kapcsolva, hanem az év végére elkészített mérlegben található vagyonelem záró értékére, vagy az átlagos évközi értékére vetik ki az adót. Józan paraszti ésszel is látható, hogy az ilyen mérlegből számított vagyonváltozásokra épülő adóztatás teret nyit a kreatív megoldásoknak, a néhány napra, országhatárok között mozgatott nagy vagyonoknak, a vagyont alkalmilag fel- és leértékelő praktikáknak.

  Az adó mértékének óriási a bizonytalansága már csak azért is, mert a piacon az adott vagyonoknak az ára folyamatosan ingadozik, változik. Továbbá az ügyfelekre való költségáthárítás lehetősége itt is fennáll. A legérdekesebb ebben az adóban azonban a következő bekezdésben kifejtett tulajdonsága, és szerintem valószínűleg ezért is lesz ez a „nyerő” megannyi gyengesége és következetlensége ellenére.

Adó a nyújtott hitelállomány mérlegértékére

  Az előbbi bekezdésben általánosságban ismertetett adót leginkább a bankok által nyújtott hitelek értékére, mint vagyonelemre lehet kivetni. A jelenlegi bankrendszerben ez néhány nagyon meredek következménnyel járhat. Mint sokan tudjuk (a különböző összeesküvés-elméletekből is), a mai pénzrendszer egy (papírpénzre épülő) hitelpénz-rendszer. Vagyis egyrészt a központi bank bármikor nyomtathat friss papírpénzt a semmiből, továbbá ha egy ilyen papíros bankót elhelyeznek egy kereskedelmi bankban, akkor ezt a bank, fedezetként felhasználva, maga is teremthet banki számlapénzt, amelyet kihelyezhet az ügyfeleihez hitelként. Ebben a rendszerben a jegybank felső korlátot szab a pénzkínálatnak, amelyet viszont folyamatosan növel a gazdaságban, ezzel gerjesztve az inflációt. Ennek jogosságát különböző közgazdasági modellekkel támasztja alá, amelyek általában arról szólnak, hogy a friss pénzből nő az eladósodási kedv és így többet költünk, amitől élénkül a gazdaság.

  A frissen nyomtatott pénz persze nem egyszerre mindenki számláján és arányosan jelenik meg a gazdaságban, hanem bizonyos csoportok kezébe kerül először, akik így haszonélvezői a pénzteremtésnek, még az infláció beindulása előtt. Az első számú haszonélvező maga az állam, vagyis a politikusok, hiszen a frissen nyomtatott pénzből általában állampapírokat vásárol vissza a piacról a jegybank, amely megkönnyíti az állam számára az eladósodást, vagyis a politikusok számára a költekezést. Másodsorban haszonélvező maga a bankrendszer, vagyis a bankok részvényesei és menedzserei. A friss pénzt a jegybank kihitelezheti közvetlenül a bankoknak is, akik ennek ellenében teremthetnek további hiteleket a gazdaságban, amelyekből extra kamatbevételekre tehetnek szert. Az extra kamatbevételekből keresett adók révén az állam ismét csak profitál a pénzteremtésből.

  Ebbe a rendszerbe, ha egy ilyen, a hitelek mérlegértékére kivetett adót vezetünk be, akkor az direkt visszacsatolás az államkassza és a pénznyomda között. A központi bank pénzt nyom, az így vagy úgy bekerül a bankrendszerbe, amelyből a bank, hiteleket nyújt, a nyújtott hitelek állománya után az állam adót szed. Ennek a direkt felhasználásnak a korlátozására igyekeztek a különböző országok monetáris politikáját többé-kevésbé függetlennek megőrizni, hogy az állam ellen tudjon állni a kísértésnek a magas infláció gerjesztésével szemben. Egy ilyen adó súlyos rést ütne a pajzson, vagyis az állam közvetlenül az újonnan teremtett pénzt „vámolhatná” meg. Ezzel adva lökést az inflációnak.

Az ellen nem véd?

  Az új adó (függetlenül attól milyen formában vezetik be végül) propagandájához még hozzátartozik, hogy azt a jövőbeli bankmentések finanszírozásához kívánják felhasználni. Ezzel persze már eleve deklarálják, hogy „mindannyian a bankok túszai” vagyunk, tehát az ellen nem hogy nem véd az új adó, de még rontja is a helyzetet.

  „Ha egy bankválság beüt, akkor majd kimentjük a bajba kerülteket.” Ez maga az a „moral hazard” vagyis erkölcsi kockázat, amely az egész rendszert rohadttá teszi. Egyrészt a betétest nem érdekli a bank üzleti politikája, mert az állam garanciát vállal a betétjére. A részvényest nem érdekli a rendszerkockázat, mert az állam garanciát vállal a bankrendszerre, viszont érdekli a nagy osztalék, az árfolyamnyereség és a növekedés. A menedzsmentet érdekli a gyors növekedés, az árfolyamnyereség a részvényeken, mivel ettől függ a prémiuma, továbbá az is, hogy a bank minél beágyazottabb legyen a rendszerbe, hiszen akkor biztos a bank túlélése. A következmények nyilvánvalóak.

Összefoglalás

  Egy ilyen rendszerben, ahol a károk nem hullnak vissza a kockázatvállalók (betétesek, részvényesek) fejére az állami garanciák miatt, sőt egyenesen azok fejére hullnak, akik viszonylag felelősebben gazdálkodtak a rájuk bízott vagyonnal, egy ilyen adó, amelynek bevezetésével párhuzamosan deklarálják a jövőbeli bankmentéseket is, csak rontja a bankrendszer amúgy sem túl erős morális szilárdságát, és még felelőtlenebb gazdálkodásra, illetve a bankszektor további koncentrációjára ösztönöz.

  Az adó bevezetésének valódi célja nem a rendszer stabilizálása, hanem az európai országok által felhalmozott óriási államadósságok burkolt finanszírozására tett kétségbeesett kísérlet, egyrészt a pénznyomtatáson keresztül, másrészt olyan adóformák kitalálásával (a bankokat adóztatjuk propaganda) amelyeket a középosztály könnyebben bevesz (mert nem lát át).

A szerző a pénzügyi szektorban dolgozik.