Egy egész világ ellen - ez a címe Károlyi Mihály memoárjainak, és ez sokat el is árul róla. A minap jelentette be Kövér László, hogy „pár év múlva már nem lesz Károlyi Mihálynak szobra a Kossuth téren”, amire Lendvai Ildikó rögvest az autokratikus Horthy rezsim restaurációját vizionálta, melyben indexre tétetik Ady Endre, József Attila, majd az iskolai kötelező memoriterek közé újra bevétetik Sovánka Mihály művészete.
Most az, hogy Lendvai mit vizionál, az már a baloldali értelmiség ingerküszöbét sem nagyon mozgatja meg, viszont Károlyi, a „vörös gróf” személye mégis enigmatikus számukra. Valószínűleg élőláncos-hozzákötözős performansz fog kerekedni ebből, ha megjelennek a daruk Varga Imre alkotásánál.
Az, hogy a második magyar köztársaság vezetőjére az úgynevezett jobboldalnak nincs szüksége, az több mint érthető. Károlyi nyakába varrták Trianont, Kun Bélát, s ha el nem ugrik, simán az összes nemzeti tragédia felelőse ő lehetett volna. A kommunisták látókörébe az 1945-ös hatalomátvéterkor is bekerült a francia emigráció egyik meghatározó alakja, s Kun Béláék után Rákosiék is pozícióba helyezték, mint párizsi nagykövetet. Károlyi Mihály a huszadik század munkásmozgalmának kitüntetett szereplője lett. A szocialista arisztokrata személyével mindkettő kommunista hatalomátvételt legitimizálta, miközben sikeresen képviselte a felvilágosult, kozmopolita, européer figuráját, aki mintegy a történelmi szükségszerűségnek engedelmeskedve adja át a feudális előjogok által szerzett politikai hatalmát az emancipálódott munkásosztálynak.
Ki volt Károlyi valójában? Hát pontosan az, amit 40 évig leírtak róla. Egy kozmopolita arisztokrata, aki miután a szocializmus híve lett, többször is hatékonyan segítette a kommunistákat abban, hogy Magyarországon is megvalósíthassák a proletárdiktatúrát. Károlyinak nem is volt koncepciója Magyarország demokratikus polgári demokráciává tételére. Ő volt a magyar Kerenszkij, akinek csak annyi szerepe volt, hogy egy összeomló, széteső Birodalom felszámolóbiztosaként asszisztáljon egy diktatúra kiépítéséhez. Csöppet sem tragikus baloldali hős ő. Nem egy diktatúrák által elsöpört vizionárius, aki egy modern, haladó, progresszív stb. Magyarország teremtésén fáradozik, de óh, a történelem cunamija elsöpri művét. Károlyi Mihály egy szerencsétlen figura, egy komikus alak, aki abszolút képtelen felismerni korát, a történelmi és társadalmi helyzetet. Marx mondta egy helyütt, hogy a történelem ismétli önmagát, de ami egyszer tragédia, másodjára komédia. Károlyi a magyar arisztokrácia komédiája, az általa véghezvitt konszenzusos politizálás pedig a kiegyezés abszurd paródiája.
Az tehát, hogy Károlyi Mihályra a jobboldalnak nincs szüksége, a fentiek alapján még jobban érthető. Annál tragikusabb az, hogy a magyar baloldal ennyire ragaszkodik hozzá. Egy bohóchoz, egy nevetséges és kizárólag a kommunista munkásmozgalom perspektívájából értékelhető figurához. Érthető persze, hogy a baloldal történelmi előképeket, figurákat keres magának, egyfajta demokratikus legitimációt, hisz Károlyi Mihályon kívül a magyar történelemben egyetlen demokratikus baloldali előkép sem található, már amennyire az ő kormánya annak nevezhető. A magyar republikánus hagyomány erőteljesen soványka ahhoz, hogy abban egy szocialista politikai irányzat gyökeret verhetne, és Károlyi története is azt mutatja, hogy 100 év alatt egy teljes ciklust sem tett ki demokratikus kormányzat, nemhogy baloldali, lévén szinte kizárólag autokratikus vagy diktatórikus-féldemokratikus rendszerek voltak jelen.
Gyurcsány Ferenc és kormánya ezek után tekinthető a demokratikus baloldal, Károlyi Mihály első igazi utódának, s az elmúlt nyolc év pedig annak a kísérletnek, hogy a Károlyitól eredeztethető modern baloldali hagyomány a maga sajátos rendszerváltás utáni mutációjával mire képes. Hova tudott jutni a 21. századra az a szocializmus, mely a Monarchia romjaiból nőtt ki, és talán egyedül Magyarországon volt képes túlélni egészen tavalyig. Az MSZP tökéletesen megmutatta, hogyan lehet úgy progresszív és haladó, és modern valaki, hogy ezáltal legalább 20 évvel dobja vissza a fejlődésben az országot, miközben egyesíti magában a francia forradalmi szocialisták ideológikus hevületét, a Habsburg katolikus arisztokrácia teszetosza cselekvésképtelenségét, és valami rezignált önfeladást ami emellett párosul egy világ elleni dühvel, melyben az igazáról meggyőződő vezető egy egész világ ellen veszi fel a harcot, hogy aztán csodálkozzon, amikor a világ nem ad neki igazat. Károlyi maga is paródia volt, s az elmúlt nyolc év nem kevéssé érződött a történelem újrajátszásának, egyfajta véres tragikomédiának.
Ha a magyar baloldal valóban modern és mai válaszokat akar adni a társadalomnak, és tényleg meg akar újulni, akkor nem Kövér Lászlónak és Orbán Viktornak, hanem épp az MSZP-nek és a magyar baloldalnak kéne elbontania Károlyi Mihály szobrát. A baloldal azonban szereti Károlyi Mihályt. Valószínűleg küzdeni is fog Kossuth téri szobráért, méltatni fogja őt, a földosztó arisztokratát, a művelt kozmopolitát, akinek lakásán gyülekezik a művésztársadalom Párizsban, és méltatni fogja a visszaemlékezéseiben egy tragikus kor tanújaként mutatkozó Károlyit, aki egy letűnt korból örökölt sajátos érzékenységgel referál a rohanó időkre. Rezignáltan vehetjük tudomásul tehát, hogy bár mindenkinek jobb lenne, ha Károlyi Mihály egy teljes politikai oldal identitásának sarokköve helyett néhány értelmiségi szalon ásítozós elemzési témája lenne, mégis valószínűleg az egész világ ellen fog menni a magyar baloldal - Károlyi Mihályért.
