„Az ellenforradalmi szervezkedés bűnöseinek felelősségre vonásánál, a politikai jellegű bűncselekményeknél sok az enyhe ítélet és viszonylag kevés a fizikai megsemmisítések száma.”
Azt hiszem, ebből a Biszku-idézetből érdemes elindulnia minden vitának, ami Skrabski és Novák kollégák dokumentumfilmjéről szól. A filmről és a kapcsolódó jelenségekről beszélgetünk ma délután fél négytől, szokásos hétfői műsorunkban a Kossuth Rádión, Vizy Dorottya műsorvezetővel és Bátorfy Attilával, a Kreatív munkatársával.
Sólyom Lászlót idézve: „A forradalom és annak értékei alkotják a szabad Magyarország alapjait”. Ha ez így van, márpedig mi mindannyian ezt véljük, akkor Biszku Béla tettei és véleménye a diktatúra Magyarországának alapjai voltak. Úgy vélem, az évtizedek óta visszavonult történelmi személyiség megszólaltatása, véleményének megismertetése egyszeri és megismételhetetlen tett, hiszen nem valószínű, hogy Biszku Béla még egyszer megszólalna kamerák előtt. A lezáratlan magyar félmúlt egy homályban maradt fejezetét legalább lezárhatjuk most.
Érdekes az is, amit Bátorfy kolléga vetett fel: rengeteg helyről kapta meg, jellemzően fiatal emberektől a Biszku-film és a körülötte zajló események hírét. Vajon miért érdekli a mai fiatal nemzedékeket egy letűnt korszak visszavonult szereplője? És amikor a filmen egy üldögélő öregembert látunk majd, érdemes lesz felidézni a posztot nyitó sorokat. Rajta múlt, hogy több száz magyar öregember nem üldögélhet nyugalomban, békességben 2010-ben.
Amit a film készítői tettek, azt az újságírásban úgy hívják: undercover journalism, vagyis fedett, rejtett újságírás, mely során az újságírók inkognitóban férkőznek egy közösség, egy személy közelébe. Magyarországon nyilvánvalóan nincsenek nagy hagyományai a műfajnak, de egyes nyugati országokban, például az USA-ban vagy Németországban bizony vannak ilyen sztárújságírók. Érdekes, hogy Nyugaton jellemzően keményen baloldali újságírók dolgoztak ebben a műfajban, mint például Hunter S. Thompson, a gonzó atyja; Barbara Ehrenreich, amerikai szocialista aktivista és Németországban Günter Wallraff.
Wallraff az oknyomozás legendás és vitatott sztárja: negyven éve merül el inkognitóban a társadalom peremén, hogy akár alkoholistát, akár török vendégmunkást, akár bulvárújságírót alakítva ismertesse a nyilvánossággal a társadalom egy-egy félhomályos zugát. Wallraffról meg kell jegyezni, hogy 2003-ban a Stasi-kapcsolatokat kutató hatóság gyanúsnak találta őt, de egy 2004-es bírósági ítélet szerint nem lehet őt Stasi-kollaboránsnak nevezni. Wallraff múltja tehát nem tiszta. Az újságírót nem egyszer perelték be személyiségi jogok vagy üzleti titkok megsértése miatt, de a német bíróságok minden alkalommal felmentették őt, mondván: a sajtó szabadsága és a köz érdeke értelmében nem követett el bűncselekményeket.
A példát ezért is hoztam fel: HA per lesz, akkor bizony a másik serpenyőben is elég súlyos érdekek fognak szerepelni. A film készítői nem akarják bíróság elé állítani Biszkut, talán nincs is miért már. A bíróság legyen a közvélemény, az ítélet pedig az, hogy ez az ember minden mesterkedése ellenére bizony megnyilvánult végül az utókor, a szabad Magyarország közvéleménye előtt. Beszélt, mi pedig beszélünk róla, és az előző rendszer bűneiről. És bármi is lesz az esetleges per eredménye, egy biztos: ez a film nyilvánosságra fog kerülni, és el fog terjedni. Vagy így, vagy úgy. Ezt követeli a szabad Magyarország szelleme és 1956 áldozatainak öröksége.
